Emberek! Igen, élő emberek! Voltak... már megint. Nem hiszem el! Egyszerűen, ilyen nincs. Körülöttünk mostanában, állandóan meghalnak az emberek. Csak katasztrófa történik. Kezdem azt hinni, hogy a mi hibánk. Akit látunk, meghal. Vagy meghalt. Vagy újra meghal...

Egész nap a tetőn ültem, álltam, feküdtem, ettem, ittam, beszélgettem, idegeskedtem, unatkoztam... Sorolhatnám. Nem volt jobb dolgom. A tegnapi robbanás maradványai, csodával határos módon, eltűntek. Fulladjatok bele, rohadt halvajárók!

Hinnye, tegnap aztán adtam a dögöknek! Egy gázpalackot sikerült felrobbantanom!!! Szép kis krátert hagyott, nem mondom. KTM persze tömte a fejemet fizikával, de ami megtörtént, az megtörtént.

Tizenkettedik nap. Az utóbbi napokban nem történt túl sok érdekesség, ezért nem írtam. Csabee állapota már egész jó, tegnap el is ment Cobbal és Bucival kaját szerezni, ezután gázpalackért indultak a benzinkútra.

Ma egy vidám szabadnapunk volt. Nem csinálni semmit, csak lenni otthon, békésen, és azon idegeskedni, mi van otthon vajon.

Még sem hiányzott annyira a zombizúzás! Komolyan bakker... majdnem meghaltunk. Megint boltoztunk, benzinkutaztunk, ismerkedtünk zombikkal. Nem egy randi-vonal volt, az biztos...

Újabb, bevásárlással töltött nap. Bár, azért ma történt végre valami pozitív is. Majdnem meghaltunk, de történt pozitív! Ideje volt...

Túl vagyunk egy újabb kajagyűjtős akción. Ma, a változatosság kedvéért KTM, Cobra, és én mentünk el a boltba. Csabee holnaptól remélhetőleg munkára fogható lesz, nagyon szépen hegednek a sebei. Igazából én nem akartam, hogy jöjjön, mert ha felszakad a háta megint a zsák alatt (és amennyire tegnap megpakoltuk magunkat, eléggé nagy az esély rá, hogy felszakad a háta) akkor lesz egy-két hét igazolt lógása a munka alól, arra pedig semmi, de semmi szükség. Minden munkás kéz kell. Kivéve Suzyé, ő élvezi a nőiességét. Vagyis otthon marad a viszonylagos biztonságban.

Még egy nap kajaszállítás. Hasonló alapanyagokat, illetve a tegnapiak maradékát vittük a lakásba. Újra láttunk pár zombit, de már tökéletesen tudunk rejtőzködni. Bár kicsit lassabban, de gond nélkül eljutottunk a boltba. Bucival észrevettünk pár, érdekes tulajdonságukat a fenevadaknak, meg is tárgyaltuk az észrevételeket. Eldöntöttük azt is, hogy ha lesz megfelelő felszerelésünk, el is kéne kapni egy-két példányt, hogy jobban szemrevételezhessük.

Ma kora délután írok, gondoltam jobb túltenni magam rajta, úgy sincs semmi különös. Bár kimozdultunk a lakásból, de tényleg minden nyugis volt.

Előző éjjel, megint felmerült a téma, hogy mit kéne tennünk, hova kéne mennünk.

Tegnap este szóbajött a vidékre utazás lehetősége. Jól elcseszték a kedvemet, mert nagy bánat fogott el a családom miatt... Már pár napja sikerült úgy élnem, hogy nem ezen rágódom, most meg tessék, lengetik előttem a reményt, hogy esetleg hazamehetek... Fenébe az egésszel, úgysem tudnék egyedül sokáig eljutni.

Kilencedik nap. Tegnap megbeszéltük, hogy mik lennének a legfontosabb teendők, illetve merre menjünk tovább, ha muszáj. Itt szóba került az is, hogy vidékre menjünk, aminek nagyon örülnék, hiszen az otthonom is ott van. Hiányzik a családom, remélem jól vannak, ők is már betegre aggódhatják magukat.

Új nap, új cél. Hmm, jobb kezdés, mint az alig hiszem el. Sikerült kitalálni, hogy hogyan tovább. A tegnap esti, vagyis éjjeli kupaktanács elég sokáig elhúzódott, de végül találtunk közös nevezőt, és sikerült eldönteni, hogy merre menjünk, mit csináljunk az elkövetkező napokban. Esetleg években? Mindenesetre, úgy határoztunk, hogy most még nem hagyjuk el a várost. Igaz, a vidék sokkalta biztonságosabb lenne, viszont élelem, helyismeret, és hasonlók hiányában esélyesebb, hogy még gyorsabban feldobnánk a talpunkat, mint itt.

Nincs túl sok időm naplót írni, mert KTM tartja a zseblámpát és kissé morcosnak tűnik csakúgy, mint a többiek.

Eljött az a nap, amitől féltem: Nincs áram. Ráadásul pont akkor ment el, mikor a pisztollyal szórakoztam, majd' kiesett a kezemből. Az eső is el kezdett esni, ami az én kedvemet is elrontotta kissé, ám a beszélgetéstől feldobódtam. Viszont most álmos vagyok, hunyok egy pár órácskát.

Fáradt vagyok, nincs kedvem valami sokat írni. Azt sem tudom, minek fogyasztom a tintát. Ráadásul megint zseblámpa fénynél kell írnunk. Leálltak az erőművek. Asszem... Legalábbis a biztosítékoknak semmi baja. Az eső meg szakad odakint, egész nap szakadt. Morcos is vagyok, mivel előző éjjel még sem aludhattam, őrséget kellett állni. A nappali alvás nekem nem igazán megy.

KTM gyertyát keresett. Sajnos talált is egyet, azt gyújtogatta. Addig-addig mutogatta az a szerencsétlen, hogy rám csöppentette a viaszt. Abban a pillanatban kikaptam a kezéből a gyertyatartót és bevágtam a WC kagylóba. Remélem, nem szedi ki onnan.

Mindenki aggódik a családja miatt. Én is, és most, hogy ennyire ráérek, nehezebb kiverni a fejemből a rossz gondolatokat. Viszont lassan mind az ötünknek meg kell barátkozni a ténnyel, most már ez a mi, új családunk. Csak egymásra számíthatunk.

Nyolcadik nap. Kisebb ünneplést csaptunk az egy hetes túlélés örömére, azaz otthon pihentünk, mármint az ideiglenes búvóhelyünkön. De ez az ünneplés keserédes volt, hiszen pont egy hete nem hallottunk semmit a családunkról és a barátainkról. Azt hiszem Cob berágott rám egy kicsit, mivel rácsöppentettem egy kis viaszt, én csak az elemekkel akartam takarékoskodni. Az áramellátás leállt hajnal körül. Kíváncsi lettem volna, hogy hogyan kezelik a zombik a paksi atomerőművet, meg amúgy sem lenne túl sok értelme energiát pocsékolni, hogy több ezer agyhalott lásson este is. Az eső is csordogált. Szürke nap volt ez a mai.

Új hét. A második. És még mindig élünk. Tegnap megígértem magamnak, hogy nem fogom megint alig elhinni. Pedig, alig hiszem el...A mai napot a kupaktanácsunk pihenőnapnak ítélte, egyfajta kis ünnep. Szóval, éljen a pihenő. Kivéve, hogy az enyém már kora éjjel véget ért. A délutánt alvással töltöttem, a tegnap előtti nap eléggé kifárasztott. Éjjel átvettük Cobbal KTMéktől az őrséget. Frissnek éreztem magam, és szinte kipihentnek. Nem is beszélve arról a kellemes gondolatról, hogy nem kell ma semmit csinálnom, csak élveznem, hogy élek.

KTM-mel egész éjjel fent voltunk, így kénytelen voltam én is inni egy kis kávét. Undorodva ittam meg azt az 1 csészényit is...

Hetedik nap. Ennyi kávét életemben nem ittam még. Csabeeval egész este ébren voltunk, hisz bármikor visszaérkezhettek a többiek. Ezalatt kitakarítottam a fürdőszobát is, mert muszály volt valamivel elfoglalni magamat, és zuhanyozni se árt néha. Az idő rettentő lassan telt, csak rájuk tudtam gondolni.

Újra itthon... Alig hiszem el, hogy sikerült hazavergődni, és még mindig élünk... S azt is alig hiszem el, hogy majd minden napomat ezzel kéne kezdenem. Egyszer megszokom, biztosan. Egyenlőre viszont még csak az "alig hiszem el" résznél tartok. Hazaértünk, s élünk. Egy újabb nap, mely okot ad az élet ünneplésére.

Korán reggel felébredtünk. Ami nem csoda, piszok kényelmetlen szállásunk volt. Ráadásul elég hűvös is volt ide lent. Nem is beszélve arról, hogy el akartunk indulni időben. Halványan szűrődött be a fény a pincébe, a szürke, keskeny ablakokon keresztül. Piszkosul fájt az oldalam.

Megint eljött az este, megint írok. Addig jó. Ez azt jelenti, élek. Sőt, még magamnál is vagyok. A mai nap is elég kacifántosra sikerült. Csak nagyon tudom remélni, hogy az ideiglenes szállásunkon minden oké, és KTMék is rendben vannak. Itt minden oké. Azt leszámítva, hogy egy rohadt, büdös, sötét, poros pincében vagyunk. A naplómat is zseblámpa fénynél írom, amit ráadásul Buci tart... De már vagy háromszor ejtette el.

Hulla fáradt vagyok. Odafenn vakítóan ragyognak a csillagok,  én itt ülök, hátam a falnak, s az apró ablakon nézem, ahogy az égen szállnak a felhők. Cob kezében pislákol a zseblámpa. A ruhám tiszta mocsok, a késpenge szintén. Nem volt erőm letakarítni még... Igazából írni sem szeretnék, de le kell írni, mert félek, sosem szakad ki máshogy az őrjítő kép a fejemből...

Hatodik nap. Nyugodt volt az este, Suzy tegnapi főztje igazán jól esett a konzerves kaják után. Csabee még mindig rosszul volt, bár nem annyira mint tegnap. Szerencsétlen wc-re is alig tud elmenni. Dél körül járhatott az idő amikor megbeszéltük, hogy Suzy, Buci és Cob elmennek a patikába gyógyszerért, én meg Csabeeval maradok. A kaput eltorlaszoltam miután elmentek a többiek, ha visszaérkeznek Buci a sípjával jelez, hogy beengedhessem őket. A délután nem volt túl eseménydús, beszélgettünk mindenféléről, a zombik se voltak túl aktívak, viszont estére sem értek vissza a többiek.

Rémálmomból ébredtem fel még a délelőtt folyamán. Végigjátszódtak bennem a tegnapi események. Szerencsére még azelőtt végetért az álmom, hogy az a mocskos tetű aki leterített, leharapta volna a fejem...

Ötödik nap. Hosszú volt az este, alig aludtam valamit. Buci ébresztett fel minket, ezután meglepődve vettem észre, hogy hemzsegnek az agyhalottak az utcán. Elkezdtünk készülődni. Csabee nehezen kelt fel, de gyorsan összekapta magát, és indultunk is.

Este van. Az előbb kértem KTMtől egy füzetet, hogy én is elkezdjem leírni, mi történik velünk. Eddig igazából az írói vénám a legteljesebb mértékben csendben volt, a menekülés jobban lefoglalt, mint az, hogy mi, s miért történik. De lassan, nem is tudom, de kezdem megszokni, hogy menekülünk, félünk, s azt számoljuk, lesz e még reggel.

Közös megegyezés alapján, 2010. Szeptember 8-i nap befejezésével, elkezdem írni a naplóm, egy olyan világban, ami teljesen átalakulni látszik. Ahol az események felgyorsultak és az emberek nagy része, vérengző vadállattá változott, változik.

Eddig még csak KTM-et láttam naplót írni... Szerintem teljesen bekattant attól ami pár napja kezdődött és ki tudja mikor ér véget... Talán soha...

Hiányzik a családom... Nagyon...

A negyedik nap. Kicsit át vagyok fagyva a tetőn fagyoskodás miatt. Bár az is igaz, hogy ez kicsit sántít, lévén egyáltalán nincs hideg. Inkább a félelem az, ami miatt fázok. Itt ülünk megint egy tetőn, most a bolt tetején. Nem volt hova mennünk. Nem mertünk máshová menni... Mert a mai nap sem telt esemény nélkül... Az éjszaka viszonylag nyugodt volt, a hajnali őrségállás megint a mi posztunk volt.

Eljött a harmadik nap is. Reggel alig hittem el. Minden éjszaka csak egy remény, hogy lesz hajnal, és felébredünk. Este még megegyeztünk, hogy kettesével ébren leszünk, bármi történik, legyen időnk elmenekülni. Szerencsére még jó idő volt, s nem fáztunk. Csak nagyon fújt a szél itt fenn, a tetőn... Előre rettegek, hogy mi lesz télen...

Második nap is eltelt. Alig hittem el, a tegnapi történések után… Semmit nem aludtunk az éjjel. Összehúztuk magunkat a szobában, hallgattuk az utcán vadászók hangját, s a sikolyokat… Egyszer csak elkezdték ütni az ajtónkat, mindannyian felugrottunk, hogyha bármi baj történik, mi készen álljunk. Pár percen belül abba maradt a csapkodás. Morgást hallottunk, férfiak ordibálását, majd hadakozást.

Nem is tudom, hogy kezdjem. Igazándiból most először írom le a gondolataimat papírra. Furcsa érzés. Valójában nem is tudom, miért írom le őket. Valószínűleg a nyomasztó rettegés az ok, ami rajtam van. Igen, csak ez lehet az oka. Ez a nap igen érdekes, és rémisztő eseményeket hozott. Tegnap indultunk el a barátaimmal túrázni a  Hármashatár-hegyre. Éjjel a hegyen sátoroztunk. Nem történt igazán semmi figyelemre méltó, vagy különösen  izgalmas. Ma délelőtt összepakoltuk a felszerelésünket, a sátrakat és elindultunk lefelé, ahogy terveztük...