Második nap is eltelt. Alig hittem el, a tegnapi történések után… Semmit nem aludtunk az éjjel. Összehúztuk magunkat a szobában, hallgattuk az utcán vadászók hangját, s a sikolyokat… Egyszer csak elkezdték ütni az ajtónkat, mindannyian felugrottunk, hogyha bármi baj történik, mi készen álljunk. Pár percen belül abba maradt a csapkodás. Morgást hallottunk, férfiak ordibálását, majd hadakozást. A hadakozást fájdalmas hörgések követték… nem tudom utána mi történt, de minden elhallgatott… Reggelre elcsendesedett a környék, teljesen. Félrehúztuk az utcai ablak elől a nekitámasztott ajtót. Épp csak hajnalodott. Sehol semmi mozgás. Viszont vér, rengeteg vér borított mindent, holttestek sehol. Mindenkit… Megettek volna…? Hosszabb vita következett, hova menjünk tovább. A mobilok már működtek, viszont senkinek sem vették fel. Az éjszaka folyamán próbáltam hazatelefonálni, mi lehet a szüleimmel, de a telefon vagy foglaltat jelzett, vagy a hang közölte, hogy a hívott szám nem elérhető. Hajnalban újra megpróbáltam. Szívem hatalmasat dobbant, mikor kicsörgött. Hallgattam a búgást, számoltam a csörgéseket. A harmincadiknál megszakadt. Újra megpróbáltam, de semmi. Nagyon remélem, hogy nincs semmi bajuk… szinte csak rájuk tudok gondolni.

A rádióból is csak néma csend sugárzott, semelyik frekvencián nem szólalt meg senki. Cobri szólt, hogy felváltva kéne csak bekapcsolni a telefonokat, ki tudja, mikor tudjuk feltölteni őket. Csabeeé maradt bekapcsolva először. Nem tudtunk megegyezni, hogy merre induljunk. Öten hatfelé akartunk szaladni, mindenki aggódott a családjáért. De mindegyik telefon némán hallgatott…

Végül megegyeztünk, hogy, bármennyire is fáj, nem indulhatunk el gyalog, amíg nem tudjuk, hogy voltaképpen mi is történik, illetve nem kapunk valamilyen hírt, hogy az otthoniak is biztonságban vannak… Vélhetőleg más városokban is hasonló helyzet alakult ki, mint Pesten. Lassan egy napja nem ettünk, s hiába a félelem, kezdtünk megéhezni. A lakásban nem volt valami sok minden a hűtőben, de mára épp elég volt ötünknek, úgyis csak keveset tudtunk enni. Holnap viszont már kaja után kell néznünk, vagy éhen halunk. Bár nem is tudom melyik a „jobb”. Éhen halni, vagy ronda, büdös, gusztustalan és torz lények által véresen, fájdalmasan elpatkolni, miközben csócsálnak. Rengeteg ötletet vetettünk fel, hová kéne menni. Aztán sorra el is vetettük őket. Nem tudtuk, mennyien élték túl, s nem volna túl jó ötlet ott lakó emberek közé betörni. Mondjuk zombik közé sem… Végső döntésünk, mivel szétszakadni nem akartunk, az volt, hogy maradjunk a lakásban. Családjainkhoz eljutni, még ha dönteni is tudnánk, kész öngyilkosság volna. Annak, hogy a kedves lakástulajdonosok haza jönnek, valljuk be, nincs túl sok esélye. A menhelyünk viszont elég biztonságosnak tűnt így, hogy már minden ajtót és ablakot megerősítettünk.

A többiek nem értik, miért irkálok naplót, azt mondják, semmit nem segít. Még is jó érzés ezt kiadni magamból, legalább elfoglalom magam. Ajánlottam nekik is, hogy írják csak le az érzéseiket és tegyék el, de nem vettem észre, hogy különösen foglalkoztatná őket a téma. Pedig ha túléljük, így mindent el fogunk tudni mondani a még életben maradt embereknek. Ha nem… talán valaki – és nem valami – megtalálja, elolvassa és tanul belőle.