Reggel hatalmas dörrenésre ébredtünk. KTM, aki az őrködést vállalta, lélekszakadva rontott be, ellenőrizve: élünk-e még. Miután látta, hogy minden okés, megpróbáltuk kideríteni a robbanás okát. Felkaptuk a fegyvereinket (Csabee a gépfegyverét, én az üres pisztolyt, meg a kést, Cob szerzett KTMtől egy vasrudat, KTM meg persze ment a vasrúdjával szintén.) és módszeresen átkutattuk az épületet. Alig tíz perc alatt sikerült megállapítani: hozzánk nem törtek be, a robbanószer alapanyagok sértetlenek, a ház seholsem sérült meg. Tehát a kérdés nyitott maradt, bár megnyugodtunk. Amíg ez az erőd áll, addig nagy gond nem lehet. Intettem Cobrának, és együtt kimásztunk a tetőre. Szélcsend volt, szellő sem rezdült. Odalenn a zombihordák viszont elkezdtek szállingózni északnak. Elhűltem. Tőlünk, nem túlzottan hatalmas füstfelhő emelkedett az égnek. Néhol a fekete füstön átütött a láng vöröse. A füstől nem messze a házak teteje megrongálva, végül hosszú földbarna út jelezte, ahol a repülőgép földet ért. Mindenhol roncsok hevernek, beterítve arrafelé mindent. Elborzadva bámultam a szörnyű látványt. A fékezhetetlenül tomboló lángok egyértelművé tették: egészen biztosan nem élte túl senki a katasztrófát. Kisebb gép volt, Learjet L45-ösnek tippeltem. Imádott, kedvenc géptípusom volt. Életembe először láttam ilyen gépet a földön, hozzám közel: és most romokban hever.
Visszamászva az első dolgunk az volt, hogy kérdőre vonjunk KTM-et, aki pedig állította: a robbanásig nem hallott semmit. Pedig egy sugárhajtású gép motorját, pláne ha ilyen közel van, lehetetlen nem meghallani… De végül sikerült megoldani a rejtélyt, viszonylag egyszerűen. Alig három óra múlva már csak füstölt a környék, és a kiégett házak égtek még. Ha a gépben lett volna még kerozin, akkor az tuti belobban. Üres lehetett a tank, és nagy valószínűséggel halott a pilóta, amikor a gép vitorlázva becsapódott a földbe. De honnan jöhetett? Hova tartott? Nem találtunk erre semmi, de abszolút semmi választ. Ellenben elültetett egy jó adag félelmet bennünk. Nem elég, hogy bármikor megölhetnek minket, mostantól félhetünk attól is, hogy egy repülő ránk zuhan. De megnyugtattam a többieket: statisztikailag elhanyagolható az esélye, hogy 500m-es körzetben két repülő is lezuhanna. Persze lehurrogtak, hogy menjek a fenébe a statisztikával.
Egyetlen, rendkívül pozitív dolog történt viszont: a hatalmas csattanás elcsábította a zombikat a roncsok felé. És gyanítom a rengeteg hulla szintén. Egyedül Samu2 maradt itt, meg egy női hulla. Előző életében nagyon szép lehetett, bár az új, ütött-vert, alvadt-véres smink nem tett jót az arcának. Ebédnél megegyeztünk, ha legalábbis ma még nem megyünk sehova, holnap meglátjuk. Csabee autót akart, Cob pedig pedzegetett egy hosszabb kirándulást a belvárosba, egy tesco-t kifosztandó. Magam részéről inkább a rádiót csavargattam, remélve, hogy belefutok valami adásba. Néha-néha úgy éreztem, mintha pont egy szó utolsó, elhaló részét hallottam volna, de hiába vártam, csupán a csend, és a halk recsegés szólt a hangfalból. Csabee elmerült a térképben, nekiállt tervezni a holnapi fosztogatás vidám menetrendjét. Én magam részéről egy új, modernizált felvonón gondolkoztam, ugyanis hiába vagyunk öten, ha legalább egy valakinek mindenképpen itthon kell maradnia, de jobb, ha ketten maradnak… Viszont őrizetlenül sem hagynánk a házat.
Az esti rádióadás az enyém lesz, viszont most, a békés szünetben végre zenét hallgatok (Csabee talált egy mp3 lejátszót, amin volt pár Bryan Adams szám, és éppen ezt hallgatom nagy élvezettel). Igazából más nem nagyon jut eszembe. Holnap kíváncsi vagyok, mi fog történni. Frissíteni kéne a robbanóanyag készletünket. Oh, majdnem elfelejtettem: a repülő még mindig füstöl, bár már nem annyira. Érveltem, hogy nézzük meg, de aztán beláttam, hogy jóformán semmit sem találnánk ott. Szóval mindegy. Majd akkor holnap.
