Itthon, édes itthon! Betonvassal erősített ablakok, és gázégővel fűtött szoba! Hja, nem hittem volna, hogy ennyire örülni fogok neki valaha is. Najó, ez igazából egyáltalán nem biztos, mert mióta viszonylagos nyugalommal aludhatunk, azóta imádok itt lenni. Itthon lenni jó, na.
Mint a fenti sorokból kiderült, hazaértünk, és még élünk. Csabee-ék, ígéretükhöz híven, megjöttek, és megmentettek minket.
Reggel viszonylag korán ébresztett minket Su. Bár, hogy minek azt nem tudom… Az utolsó gyertya pislákolva világlott az elolvadt csonkok között. A helyiséget kitöltötte az érkezésünk előtti sötétség. Gyors pillantást vetettem az órámra: alig múlt hat óra. Király. Elvonszoltuk a fotelt az ajtó elől, és kióvakodtunk a sötétbe. Halovány fény szivárgott le a lépcsőn, de mozgás sehol. Vagyis a mozgólépcsők felől volt valami, mert valami sötét árny arrafelé lebzselt, de semmi komoly. Próbáltam ellenállni annak, hogy odarántsam a lámpát. Felóvakodtunk a lépcsőn.
Odafenn kellemes, csendes, viszonylag zombi mentes reggel fogadott. Az autó sértetlen volt, kivéve, hogy valaki betörte az ablakot. De semmisem hiányzott, tehát valószínűleg egy zombi próbálgatta az erejét. Vandál zombi? Nem tudtam, de szemügyre véve a sérülést, megtaláltam a vérfoltokat és húscafatokat. Bekapcsoltam a rádiót, és vidáman belehallóztam. Egy ideig csend, aztán KTM álmos hangja köszönt vissza, „jóheggelt” vagy valami hasonlót kívánva. Megérdeklődtem tőle a mentési terveket. Hátulról Csabee ordítozott bele a rádióba, én meg gondolatban kerestem a billentyűzeten a CTRL + Y-ot, hogy némítsam magam TS-en. Sajnos, valaki ellopta előlem a klaviatúrát. Inkább átadtam a rádiót Cobnak, kezdjen ő vele valamit. Magam részéről inkább szemügyre vettem a kocsit. Nem mintha bármit megtudtam volna arról, hogy őkelme miért is nem akar működni. Valószínűleg a kocsi sem tudott róla. Közben Cob és Csabee végeztek az eszmecserével. Cob azt mondta, hogy a kilencórás rádióadást megejtik még, utána megkísérlik a lehetetlent, és szereznek egy újabb kocsit. Némi aggódás markolt a szívembe, ez ugyanis azt jelentette, hogy ott kell hagyni a házat, őrizetlenül. Magunkhoz vettünk egy kevés konzervet (utálom a konzervet hidegen…), egy gyertyát, aztán visszamentünk a bunkerba (ez lett az új neve…) és nekiálltunk falatozni. Cob mind sűrűbben tekingetett az oldalajtók felé, én meg mind csúnyábban néztem rá. De csak vigyorgott vissza. Miután befejeztük a kaját, eléggé morcoson felpakoltam a táskámat, tudván: Cob mindjárt nekiindul az egyik istenverte járatnak, én meg mehetek utána.
Ha, igazam lett. Nem sokkal később Cob kioldotta a késtokot, ami nála egyértelmű jel lett: veszélyes helyre készül menni. Felszíjaztam a táskámat, majd elhúztuk az egyik bútort az ajtó elől, bár annyit kikötöttem: közel rakjuk, hogyha menekülni kell, gyorsan vissza tudjuk zárni. Bólintott, felkapcsolta a lámpát, aztán elveszett a sötétben. Én elmorzsoltam egy halk anyázást, aztán egy halk imát, és követtem. Bevallom, nem túl szívesen. Suzy égve hagyta a gyertyát, hogy ne kelljen teljes sötétségbe visszajönni, majd ő is jött utánunk.
Odabenn egy meglehetősen alacsony, szervizfolyosó, vagy hasonló vezetett. Itt-ott vezetékek, csövek, mindenféle szerszámok, takarítószeres szekrény. Aztán egy lépcső bukkant ki a sötétből. Mire Cob-ra szólhattam volna, már el is tűnt. Óó, hogy tudtam érte utálni. Egy ideje utálom a sötét lépcsőket. Szerencsére semmi extra vagy félelmetes nem fogadott lenn minket. Néhol vérfoltok, és persze az elmaradhatatlan bűz. Ezt már fel sem vettük: egy hónapja próbál a világ hozzászoktatni minket. Szerencsére a kihaltság, és az
üresség Cob kalandvágyát is gyorsan lelohasztotta. Már épp fordultunk volna vissza, mikor észrevettünk egy fekete tömeget a sötétben. Óvatosan odavilágítottam. Egy holttest volt, kék overálban. Épp tovább akartam nógatni Cobot, amikor észrevettem, hogy mit figyel meredten. Fegyver volt a kék overálosnál. Egy sörétes puska. Oldalán táska, és a halovány fényben megcsillantak a piros töltények. Kapásból felcsillant az én szemem is. Intettem Cobnak, hogy közeledjen, én addig megmarkoltam a késemet. Ő szintén úgy tett, és lassan, folyamatosan a hullát világítva közelebb léptünk. Semmi mozgás. Su-nak a kezébe adtam a másik lámpát, ő folyamatosan pásztázott körbe. Cob ujjai rákulcsolódtak a puskára. Meredten figyeltem. Mintha a hulla egyik karja megmozdult volna. Vagy csak érzékcsalódás volt? Nem voltam biztos benne. De azért hirtelen minden felgyorsult körülöttünk. Cob hátrarántotta a fegyvert, de a puskával együtt a hulla is megindult. Hallottam, ahogy Cob versenyt ordít a zombival, én meg figyeltem a repülő fegyvert. Utána ugrottam. Fél métert csúsztam a földön, mert persze elvétettem az ugrást. A filmekben valahogy ez mindig jobban néz ki mint a valóságban… Feltérdeltem, és kibiztosítottam a puskát. Cob meghallotta a csattanást, és (ha lehet, még rémültebben) félrevetődött. Meghúztam a ravaszt. Aztán percekig nem hallottunk semmit a fülsüketítő dörrenés után. Meg mintha valami kiszakította volna a vállamat a helyről. Viszont a zombiból nem maradt más, csak egy véres masszává roncsolódott valami. Aztán ismét idili, romantikus kép közeledett. Hárman hánytuk ki a reggelinket. Aztán, meglehetősen émelygő gyomorral, vállamon a puskával közelebb csúsztam a hullához, és óvatosan, lehetőleg hírből sem hozzáérve a vérhez, elhalásztam a tölténytáskát. Ennek örömére az élre kerülhettem. Gratuláltam Cobnak a zseniális ötlethez, hogy induljunk felderítő útra. Ő eléggé zöld arccal bólintott, én meg megtaláltam, hogy lehet a puska lámpáját felkapcsolni. Sajnos nagyon halovány fényt vetett csak, s nem sokkal később teljesen ki is hunyt. Gyanítom eddig bírta a telep. Viszont a nagyobbik gond a mögülünk felhangzó dübörgés volt. Valószínűleg meghallották a lövést, és indultak, utánunk.
Elkezdtünk rohanni, mint a hülyék. Előrementem, de az óvóhelyünk üres volt, szerencsére. Gyorsan bevágtuk az ajtót, és odavonszoltuk a kanapét, mindent, amit csak találtunk. Rövidesen lecsaptak az első ütések az ajtóra. De szerencsére a barikád kitartott, legalábbis egy ideig… Én közben kétségbeesetten szólongattam KTM-éket. Cob megbökött, tájékoztatva, hogy nem kapcsoltam be. Káromkodtam, és visszakapcsoltam. Megreccsent a hangszóró. „…A híd.” Néma csend. Meredten bámultuk a rádiót. Ez nem a többiek hangja volt, az biztos. Belehallóztam, de csak a néma csend válaszolt. Végül fel kellett adni, és visszakapcsoltam a mi frekvenciánkra. KTM már régóta anyázott, hogy hol a szarban vagyunk, ők már rég végeztek a pakolással, rohadt sok zombi van itt, és húzzuk már a belünket a kocsiba. Kinyitottuk az ajtót, kidugtam a puskacsövet. Néma csend. Aztán rohantunk. Csabee már járó motorral várt. Négy zombi közelgett felénk. Odafordultam, céloztam, aztán tűz. Buh. Játékban ez jobban tetszett. Oda sem néztem, lőttem újra. Puffanás, hörgés. Beugrottunk a kocsiba, és téptünk hazafelé.
Otthon vidám készletrendezés, pakolás, én meg elégedetten szemléltem a gyarapodó készleteink listáját. Feljegyeztük a frekvenciát, ahol hallottunk mást, és egy rádiót csak és kizárólag erre állítottunk, de egészen estig nem hallottunk semmit. Szóval ez megmaradt rejtélynek.
Én meg lefekszem a puha kis ágyikómba, és alszom. Holnap új nap nekem, és a sörétes puskának. Ugyan Cob találta, de én lőttem vele először! Najó, azért persze odaadom neki. Ja, és megszámoltam: 47 töltény van még. Egy ideig elég, ha takarékoskodunk vele.
