Szóval reggel viszonylag korán ébresztő volt. Csabee elővette a jó öreg névsorsoló kalapot, és kihúzott három nevet. Cob, Suzy és én. Csabee megtalálta a térképen a legközelebbi Tescót. Vagyis irány újpest! Az előnye: oda út egyszerű, szóval eltévedni nem fogunk. A hátránya, hogy eléggé lakott helyen vezet át az utunk. Róbert Károly körút, aztán pedig végig a Váci úton. Vészhelyzet esetén ott a metróalagút visszafelé. Bár első probléma a kocsi volt. Csabee elment KTM-el hajnalban járműszerző körútra, mert emlékezett, hogy látott egy, tűrhető állapotban lévő járgányt nem is olyan távol. Addig mi nekiálltunk pakolni. Ugyan Cob mondta, hogy fölösleges nagyon pakolni, mert úgyis hazaérünk, én azért raktam el kaját, kötszert, váltásruhát, és takarót is. Sosem lehet tudni. És igazam lett.

 

Olyan fél nyolc felé felbukkantak Csabee-ék egy meglehetősen ütött-kopott, de még tökéletesen működő járgánnyal. Legalábbis Csabee meg KTM, a két autószakértő ezt állította. Én meg elhittem nekik. Mi mást tehettem volna? Fene se ért ezekhez a járgányokhoz. Örülök, hogy arra megy, amerre tekerem a kormányt. (Na nem mintha nem élvezném, de az egy dolog.) Igazából egy lóban jobban megbíznák. De ha ló nincs, jó a Volvo is. Csabee-ék sok szerencsét, és kevés zombit kívántak, majd felhúzták mögülünk a kötelet. Megejtettük a szokásos „Hahó, működik a rádió?” jellegű tesztet, majd, Cob útmutatásait követve, elhajtottunk. Cob ölelte Csabee térképét, mint a Szent Grált. Ugyanis meg lett nekünk ígérve, hogy letépi a tökünket, ha bármi baja lesz a kemény munkával átalakított (egyébként tényleg ízléses, jól látható jelöléseket talált ki) térképével. Bár Cob belerondított, ahogy beértünk a belvárosba, és mind több, kiégett, vagy romba dőlt épülettel találkoztunk. Sajnos a belváros még mindig hemzsegett a zombiktól. Sikerült a legtöbbet kikerülni (bár itt is rengeteg széttört, romos autó volt) de azért sikerült behorpasztani a motorháztetőt, és lehúzni oldalt a festéket. A bal visszapillantóval egyetemben… Csabee meg fog ölni minket, ha hazaérünk, az biztos. Dacára, hogy haladtunk, sikerült az alig 40 perces utat négy óra alatt megtenni. Szerintem új lassúsági rekordot állítottunk fel. Bár elég sokat tolattunk, vagy hatszor megálltunk megtölteni a tankot, és az üres benzineskannákat, illetve rengeteg épületromot kellett megkerülni, ugyanis ráomlottak az útra.

 

Maga a Tesco viszonylag érintetlen volt, legalábbis nagyobb károkat kivéve. Egy autó belerohant az oldalába, tekintélyes lyukat hasítva. Odabenn bűz, és rothadás fogadott minket. A húsos pult felől elképzelhetetlen szagok áradtak, dacára annak, hogy a legtöbb ehetőt a zombik már réges-régen felfalták. Vérfoltok, húscafatok mindenhol. Cob halkan öklendezett mellettem, én meg csatlakoztam. Az egyik, magunkkal hozott inget cafatokra téptük, és felkötöttük az orrunk elé. Sokat nem segített, de azért valamelyest csökkentette a beáramló bűz mértékét. Cob szerzett egy bevásárló kocsit, aztán nekiálltunk rodeózni. Szerencsére alig-alig lézengett pár zombi az

 

 

 

eladótérbe, bár a raktárban annál többen voltak. A bevezető ajtókat elbarikádoztuk, és kinyírtuk a benn lévőket. Majd nekiálltunk módszeresen a kocsiba pakolni a használható cuccokat. Mázlinkra rengeteg konzerv volt, egy raklapnyi ásványvizet is bepakoltunk, meg vagy száz konzervet. Aztán Suzy elrobogott, és összeszedte a fellelhető vitamin készítményeket, vattát, papírzsepit. A csomagtartó megtelt a vízzel, míg a lyukakat kitömtük konzervvel, és hasonlókkal, míg Suzy melletti ülést megpakoltuk konzervvel. Ez biztonságosnak nem volt mondható, de befeszítettünk egy raklapot a két ülés közé, így megóvva a mellette ülőt. Cob meg vigyázzon a fejére… Négy felé úgy döntöttünk, ideje indulni. Én meg elgondolkoztam, vajon mikor lesz óraállítás? Nem mintha számítana… A kocsi elég nehezen indult, de hatodszori indításra végre beindult. Megcsóváltam a fejem, és reméltem, nem szívjuk meg. Óvatosan elindultunk.

 

Cob navigált ismét az úton, immáron a biztos, kitapasztalton végig. Gyorsan haladtunk. Egészen addig amíg az autó nyögött egyet, és leállt a motor. Meghűlt bennem a vér. Gyalog hosszú órákra vagyunk otthonról, és a kaját tuti, hogy nem visszük el odáig… Cob kipattant, megnézte a tankot. Bőven volt még benne benzin. Én próbáltam beindítani, de nem történt semmi. Azonkívül, hogy a zombik kezdtek felfigyelni ránk. Cob felkapta a rádiót, én a táskánkat, kirántottuk Suzy-t a kocsiból, és körbenéztünk. Nem olyan messze tőlünk volt egy WC lejáró. Cob gyorsan bejelölte, körülbelül hol vagyunk. Óvatosan lementünk a lépcsőn, de Cob szinte kapásból vissza is fordult. Ahogy az émelyítő szag megcsapott engem is, megértettem az okát. Viszont meg voltunk lőve. A közeli házak mindegyikében láttunk mozgást. Elindultunk előre. Cob mondta, hogy a legközelebbi metrólejáró eléggé közel van, oda talán el tudunk jutni. Kimentünk a váci útra, majd követtük Cobot. Én magam a részéről nézelődtem, magamban imádkozva, hogy nem futunk bele semmilyen nagyobb hordába. Pláne nem olyanba, mint a Titán… Mert akkor kellemetlen véget fog érni a szórakozás… Egy kombinó hevert a sínen, eléggé összetörve. Szomorúan néztem: fájdalmas emlékeket ébresztett bennem… Közben Cob eltűnt a lépcsőn.

 

Bár igazából nem értettem, miért erre jövünk. Odalenn sötétség, és káosz fogadott minket. Viszont, meglehetősen zombi tiszta volt a környék. Cob felkapcsolta a lámpát, én követtem a példáját. Megakadt a szemem egy nyitott ajtón: az egyik szolgálati helyiségbe vezetett. Tehát elméletileg belülről zárható! Pont, amire szükségünk volt. Bementünk, körbekémleltük a területet. Egy pihenő lehetett, szőnyeggel (bár nem volt épp tiszta…) két fotel, és egy kanapé. Még két másik ajtó. Azok elé odahúztuk a két fémszekrényt, a bejáratot kitámasztottuk az egyik fotellal, aztán Cob élénk csevelybe kezdett Csabee-ékkal. Végül arra jutottunk, hogy megpróbálnak szerezni egy másik kocsit, és utánunk jönnek, ugyanis a készlétre mindenképpen szükségünk volt. Megegyeztünk, hogy mi addig itt maradunk. Nem volt szerencsére hideg, így megfagyni nem fogunk. Előbányásztam három gyertyát, és meggyújtottam az elsőt. Kellemes, bár meglehetősen halovány fény töltötte ki a szobát. Cob elhelyezkedett a fotelban, Suzy leült a kanapén, én meg elővettem egy pakli francia kártyát. KTM szórakoztatott minket egy ideig a rádión, kérésemre még egy zenét is küldött nekem, csak aztán kénytelen volt kilépni, mert ideje volt, hogy megkezdje a szokásos esti adást, aztán a fülelést. Egyszer vidáman kuncogtam, ahogy Cob hangja felhangzott az éterben, ismételve a frekvenciát, kérve, hogyha bárki hallja, válaszoljon. Aztán lefeküdtünk. Két plédünk volt: az alvóknak elég. Én megmarkoltam a rádiót, és elkezdtem a Metró, majd egy hónapos, példányát olvasgatni. Végül feladtam. Elővettem a naplót, és most írom. Mindjárt pityeg végre az órám, hogy keltsem Cobot. Figyelmeztetnem kell, hogy figyelje a gyertyát, mert ha fogy a levegő, ki kell innen mennünk, mindenképpen. Nem éreztem jelét az oxigénhiánynak, de ugye már nincs szellőztetés… KTM bejelentkezett az előbb, búcsúzott, és átadta az őrszolgálatot Csabeenak. Otthon minden rendben, szerencsére. Jóéjt, világ. Eljött Cob ideje.