A lehetőségekhez képest viszonylag csend van. Már amennyire pár száz előhalott képes csendben lenni. A szuszogáshoz, nyögésekhez viszonylag hamar hozzá lehet szokni, bár az állandó dörömbölés, és fémes csengés kezd idegesíteni. Ujjnyi vastag vasrudak, és rengeteg, a lépcsőre halmozott bútor igyekszik óvni a többiek álmát. Átköltöztünk egy belső szobába, ott ugyanis sokkalta csendesebb minden, arról nem is beszélve, hogy a hőmérséklet is kellemesebb. Odakinn hűl a levegő szépen, de szerencsére még mindig 10 fok van éjszaka, nappal néha-néha a 20-at is megközelíti. Egészen addig, amíg meg nem jön a jeges szél, és ki nem söpri az állott levegőt. Ami nem éppen nagy gond, ugyanis ha pár órán át nem fúj a szél, a levegő pillanatok alatt megtelik bűzzel, hogy lélegezni is alig lehet…

Mivel ma a ház fogjai lettünk, azért aztán úgy döntöttünk, ideje egy kis időt magunkra is szánni. Négy nap múlva egy hónapja, hogy elkezdődött ez az őrület, és azóta jóformán nem találkoztunk élő emberrel. Könnyedén gyaníthatjuk, hogy ez a statisztika igaz minden másra is. Az összes rádióadó hallgat, egyetlen frekvencián sem találtam életre utaló jelet. Elektromos zörejek, néha egy-egy reccsenés vagy kattanás, de semmi egyéb. Az ég kristálytiszta, és fájdalmasan üres. A budai oldalon is kialudt az utolsó nagy tűzvészek, és most már csak csend van. Nem hallunk lövéshangokat, motorbőgést, egyáltalán, semmitsem lehet hallani.

Ígyhát, békés nyugalmat arra használtuk fel, hogy mindenki megemlékezzen a családjáról, barátainkról. Kijelenti nem akartuk, hogy meghaltak, de lassan bizonyossá vált: ideje lemondani arról a tervről, hogy hazáig bevállaljunk egy eléggé kockázatos, és minden bizonnyal rendkívül veszélyes utat. És a bizonytalanságot is próbáltuk eloszlatni. Néma csendben mindenki meggyújtott egy-egy, a lakásban talált gyertyát, aztán csak néztük csendesen, ahogy lobog a láng. Elfogytak aztán a gyertyák is, és mi próbáltunk újra koncentrálni a mindennapi élet fontosságára. Nem volt egyszerű, na…

Csabee már keringett a liftszoba körül, akár egy bezárt vadállat, de szerencsére maga is megértette, hogy irtóztató hülyeség volna most lemenni. Inkább bevontuk őt is a pakolásra. Két, a sötét „pincében” (így hívtuk a legalsó szintet, mivel bedeszkáztuk az ablakokat, és sikerült teljesen földalatti feelinget létrehozni) lévő lakásból kipakoltunk mindent, bedobozoltuk a ruhákat, és felcipeltük őket a fenti, raktárnak kinevezett szobába. Meglehetősen kisértities volt az elhagyatott, bedeszkázott ablakú helyiségben Csabee kezében imbolygó lámpával kutatni, majd mindent, ami a legcsekélyebb mértékben is használhatónak tűnt, bedobozolni, aztán a sötét folyosón végigmenni, el a dübörgő, bútorok alá temetett bejárati ajtó mellett, fel a lépcsőn, majd lepakolni a mind jobban dobozraktárnak tűnő szobákba.

Najó, meglehetősen pocsékok lettek a vázlatok, de azért a célnak megfelel. (Kedves, jövőbeni olvasó! A méretarányt ne vedd figyelembe, mert nem mértem, csak rajzoltam. És nem. Nem tudok rajzolni.)

Miután főbb vonalakba végeztünk, a talált csecsebecséket kipakoltuk, már amit végképp használhatatlannak minősítettünk; az elemek és a három megtalált zseblámpa kifejezetten jó szolgálatot tett. Vagyis fog tenni remélhetőleg. Közben KTM eltűnt egy órára a szokásos rádió-felügyelethez, míg Suzy elrohant egy kis ebédet főzni (konzerv!), ebédszünet, bevonultunk KTMhez (ide már bepakoltunk egy asztalt és négy széket) és a nem túl kellemes melegben megebédeltünk. Zacskós leves, és főzelék. Némi tartóskenyérrel. Utolsó adagokat használtuk már el, jövőhónapban lejár az utolsó adag is, és nem marad más, csak kétszersült, meg ilyen préselt izék. Kéne szerezni egy kenyérsütőt. Lisztünk legalább van bőven, csak éppen lehetőség nincs nagyon használni. Csabee, a főmérnökünk kitart amellett, hogy ha lehet, akkor takarékoskodni kell az energiával (vagyis a benzinnel). A generátort csak akkor indítjuk be, ha nagyon szükséges. Az első pár napban hihetetlenül sokat pazaroltunk üzemanyagból. Este nincs világítás, kivéve, ha nagyon kell. Már végighúztunk egy hosszabbítót, és kiszereltük az égőket, vészhelyzet esetén, ha nem is fényárba, de legalább félhomályba boríthatjuk a minket támadókat. Ami azért nem kevés előny. Meg jópár liter benzin is volna egy egész éjszakás díszkivilágítás. Remélhetőleg nem lesz rá szükség.

A másik, húzós probléma viszont a gáz fogyása volt. Elképzelésünk sem volt, mit fogunk csinálni, ha a horda itt marad az ajtó előtt, és elfogy az utolsó csepp is. Valószínűleg hideget eszünk. A hálószobába, ahová behurcoltunk két ágyat, és egy kanapét, folyamatosan ég egy gázégő, így kifejezetten meleg a hőmérséklet. Csabee kicsit megfabrikálta az ajtót, csinált rá egy apró kémlelőnyílást, belső reteszt, és leszerelt egy biztonsági zárat is az egyik bejárati ajtóról, így belülről, legalábbis addig, amíg az ajtó kitart, tökélessen zárható. Megcsináltam a biztonsági vasalást is az ablakra, de azért a legszélső vasat kilazítva raktuk be. Ha esetleg vészhelyzet van, és menekülni kell, az az egyet pár perc alatt ki lehet tépni a falból, és egyesével kipréselni magunkat. Remélhetőleg sosem lesz rá szükség, de felkészültünk mindenre.

Nehéz, munkás nap volt a mai is, de pakolásunknak hála a raktárnak kinevezett helyiség már tele van pakolva felcímkézett dobzokkal, ruhákkal, találtunk konzervet, mosóport, mindenféle takarítószert, szerszámokat. Talán egy ideig elég lesz, másban nem reménykedhetünk.

És most elzárom a rádiót. Ma sem kaptunk jelet másoktól, holnap pedig ismét leadjuk a mi jelzésünket. Odakinn a horda még mindig próbál betörni, bár egyre kevesebb lelkesedéssel, míg Samu2 még mindig azt a hülye kukát bámulja. Időközben sikerült feldöntenie, és most csak áll, és nézi. Kíváncsi vagyok, holnap mit fog csinálni…