Lobog előttem a gyertya. Meglehetősen halovány fényt vet. Ugyanis hamarosan elalszik. Nekem meg sietni kell, megígértem magamnak, hogy a leég a gyertya, én is aludni megyek. Előttem egyre csak serceg a hangfal, egyedül a kijelző piros frekvencia mutatója pislákol barátságosan. Éjszaka van: már megint. Kezemen az MP3 lejátszó ezredszer ismétli el ugyanazt a három mondatot. Csak úgy, bele az éterbe. Egy kábel kígyózik ki az ablakon, szorosan rákötve a villámhárítóra. Végigszikrázik rajta a hangunk, reménykedve. Elnyeli azzéjszaka. Fél khz-et feljebb tekerem, aztán elölről az egész. Újra, meg újra. Komolyan, mindjárt kivágom az ablakon...

De, hogy valami értelme is legyen, ha már itt fogyasztom a tintát, inkább kezdem megint az elején. Csabeeék tegnap este hazatérve meglehetősen sokkoltak minket a hírrel, miszerint másik is koslatnak a városban. Ugyan e a hír nem volt teljesen váratlan, mert eléggé esélyes volt, hogy más túlélők is vannak, de hogy közel? Tisztára olyan érzés volt, mintha egy évvel ezelőtt bejelentik, hogy a Holdon ufók laknak. Bár, az elszigeteltségünk nem oldódott sokat, hiszen, úgy tűnik ők sem állnak túl jól készlettel, mert különben inkább társultak volna. Vagy vannak kellemetlen tapasztalataik... Mondjuk, nem tudom, ki az a baromállat, aki ilyenkor azzal szórakozik, hogy más embereket rabol ki, amikor az utcán mindenhol zombik, és felfeszíthető boltok...  Nekem ez magas.

Viszont, felvetődött az ötlet, hogy nem ártana sorainkat kicsit megerősíteni. Ugyan több ember több éhes száj is, viszont több ember sokkal több fegyver is. Vagy legalábbis kéz, mert fegyverünk nincs nagyon. A tervet magát egyöntetűen elfogadtuk (mint általában a legtöbb dolgot. Hja, ha nincsenek politikusok, megy ez a demokrácia gond nélkül...  Szóval, már csak a dolog másik része váratott magára, vagyis hogyan vegyük fel a kapcsolatot az, esetlegesen, köröttünk kószálókkal? Felvetettünk egy rakat ötletet: tűz, zászló, reflektor, rakéta. Ezekkel csak annyi volt a gond, hogy a zombikat is a nyakunkra hozhatjuk. Mondjuk a zászló jó ötlet volt, azt megtartottuk. Suzy megkapta a feladatot, hogy varjon össze négy lepedőt. Ez eddig okés volt. Viszont kellett egy zászlórúd is. Ennek a megszerzését Cobbal és Csabeeval hárman vállaltuk. A tegnapi séta nem tett túl jót KTM bokájának, szóval nem bánta a pihenőt. Vagyis a Suzyra vigyázást. Vagyis, hogy Su vigyáz rá...

Suzy nekiesett a fehér lepedőknek én magamhoz vettem egy adag kötelet, aztán leereszkedtünk a felvonónkon. Suzy visszahúzta a kötelet, integettünk neki, aztán elindultunk. Csabee térképe lett az útjelzőnk, ugyanis nem messze tőlünk van (volt..) valami olasz cég központja, és Cob úgy emlékezett, ott voltak zászlók. Szóval útra fel! Szerencsére nem is kelett nagyon messze menni, úgy saccoltuk, két, három óra alatt megjárjuk az utat. Erősen rászámolva persze, mivel fene se akart szaladni, meg nem árt, ha nem zúdítjuk nyakunkba az áldást... Csabee markolta a buzogányát (vagy mit... én asztallábnak néztem). Annyira sokan nem koslattak az utcán, bár, benn az épületekben láttunk zombit bőven, de azok messze voltak, és nem akartak megenni minket. Nem próbálták meg, legalábbis. Ellenben rengeteg úttorlaszt találtunk. Pár épület összeomlott (legalább sikerült megmagyarázni a néha látott porfelhőket, meg dübörgést), a romokon meg nem mertük megkockáztatni az átmászást. Isten tudja, jobb nem kísérteni a sorsot. Arra semmi szükség, hogy a nyakunkba omoljon valami. Vagy mi essünk le valahová. Kerültünk inkább, Csabee meg szorgalmasan szerkesztgette át a térképet, hogy legközelebb tudjuk, hogyan áll a környék. Erősen figyeltünk az esetleges túlélőkre, de sehol senki. Meg hang se sok, az is igaz. Vagyis, a természet zajain kívül nem sok. Jelen esetben csupán az őszi szél merítette ki a természet összes zaját, azon

kívül semmi más. Egészen addig, amíg j hang nem vegyült a többi közé. Zászlócsapkodás! Megérkeztünk.

Aztán egyszerre örültünk is, meg nem is. Az oszlop legalább öt méter magas, egy méretes műanyag víztartály tartotta a helyén. Ennek örültünk, ugyanis kiöntjük belőle a vizet, és máris vihetjük. A nagyobbik gond az volt, hogy ötletünk sem volt, mégis, hogy a jó édes fenébe fogunk beletölteni kétszáz liter vizet? Csabee beleszagolt a vízbe, aztán elfintorodva köpött. Algás, büdös lötyi volt csak benne, szóval inni esélytelen lett volna... Kiöntöttük. Innentől a tartály már cipelhető súlyú lett, az oszlop meg szépen kikapható. Mondjuk nem volt könnyű, de az oszlopra felkötöttük a tartályt, aztán így hárman elbírtuk. Legveszélyesebb a hátul levőnek volt (aki én voltam...), elég nehezen lehetett hátrafelé nézni. Mégpedig egy ötméteres oszloppal nehéz bujkálni. Csabee négyzetre hajtogatta a térképet, szépen betervezte az utat, aztán indultunk. Ennyiből jó volt a lassú haladásunk: megbízható útvonal volt haza. Mondjuk visszafelé nem volt már vérmentes az utunk. Folyton le kellett pakolni az oszlopot, aztán levadászgatni az útban ténfergőket. Baleset nem történt, csupán Cob szívta meg majdnem... Egy felületesen betört fejű egyed pont Cobri bokáját szúra ki magának, mint leharapandó célt. Csakhogy Csabee bakancstalpa közbeszólt. Meglehetősen gyomorfogató hangja van egy szétloccsanó fejnek... Viszont Csab sem adott ki magából szebb hangokat, amikor szemrevételezte, hogy a szép csukájával mi történt... 

Viszont én meg kiszúrtam álmaim látomását. Nem, nem atombomba. Egy oldalutcában, felborulva egy kamion vesztegelt. Kapásból megmerevedtem. Aztán zakóztam egy nagyot, mert Cobék vitték tovább a zászlórudat. Persze kapásból kést meg széklábat rántottak. Majd, látva, hogy senki sem akar megenni, lehülyéztek. Megrántottam a vállam, és elindultam a kamion felé. CB rádió! Remélhetőleg.... Csabee bakot tartott, amíg én felkapaszkodtam a félredőlt vezetőfülkébe.  Odabent meglehetősen összevisszaság fogadott.  Mondjuk, nagyon mást nem is lehetet várni... Viszont, megtaláltam, amit kerestem. A kormány felett ott függeszkedett a rádió. A tokból kiszedtem a bicskát, és lábbal meg fejjel, meg minden létező testrésszel tartva magam nekiálltam kicsavarni a csavarokat. Közben igyekeztem nem lenézni. A sofőr, nagyrészt már holtan, de még pislogott rám lentről. Fura, hogy nem másztak be érte... Nagy nehezen sikerült kiszedni mind a hat csavart. Onnantól már csak a kábelek okoztak gondok. Hatból négy csatlakozót sikerült kihúzni, de a hangfal felé menő kábeleket egyszerűen csak átvágtam. Mondjuk eddigre már erősen szédültem, hála a szagoknak, és a fejembe ömlő vér kellemes egyvelegének... Épp készültem zombipárnára esni, mikor Cob megmarkolta a vállam, és felhúzott. Megköszöntem, ő meg vigyorgott, majd közölte, hogy nem engem sajnált, hanem a rádiót. Végül nem köptem le, és elindultunk hazafelé...

Csabee remekül hazanavigált minket, bár a zombi ölést, hála a zászlónak, nem sikerült elkerülni. De hazaértünk. KTM, szinte megérezve, mikor vagyunk hatótávon belül, kapásból ránkrecsegett, érdeklődve, mi a helyzet, majd leadta a jelentést, miszerint négyen őgyelegnek a ház előtt, azonkívül nincs vész. A sarkon, nem messze a háztól türelmesen leültünk, és vártunk. KTM integetett, de Cob visszaszólt, hogy megvárjuk, amíg biztosabb távolba kerülnek, ugyanis eléggé együtt voltak, s kerülni akartuk a fölösleges harcot. Végül, jó fél órás várakozás után, sikerült őkelmééknek továbbvánszorogni.

A zászlórúd felvonszolása otthonra nem volt kis meló, de végül kötéllel hárman felhúztuk, közben Su meg tartotta, hogy ne bontsa le a fél falat.  A víztartály felvonszolása nem volt nagy kunszt, viszont a megtöltése lehetetlen feladatnak tűnt. Végül más megoldást kellett találnunk. Felszedegettük a betontörmeléket, melyet a robbantásokkal csináltunk, meg a maradék fémhulladékot (hasonló forrásból), és azzal töltöttük meg a tartályt. Hogy meddig tart, az jó kérdés... Su szépen megvarrta a négy lepedőt egybe, csak azért, hogy mi meg lelombozzuk, hogy egyelőre nem merjük vállalni a kockázatot. Lehet az egész kidől egy erősebb

szélrohamtól. Ígyhát egyelőre csak egy, fehér és sötétvörös lepedő került föl. Vagyis annak a kettőnek a fele. Talán így nem dől ki. Én vállaltam, hogy működésbe hozom a CB rádiót, közben Csabee meg nekiesett a walkie-talkieknak. Azt mondta, ha némileg erősíti a jelet, és kap egy nagyobb antennát, talán az egész várost be tudjuk fogni velük. Plussz, valószínű, hogy a CB rádiónk fogja azt a frekvenciát is.

Szemügyre vettem a rádió hátoldalát. Viszonylag mázlink volt (vagyis várható volt, hogy ez lesz...) ugyanis egyenáramról működik, és közvetlenül ráköthetem az aksira. szóval egy darabig ez a gond meg van oldva. Viszonylag hamar összekábeleztem, folyton attól félve, mikor csap meg rendesen... De megúsztam, és hamarosan barátságosan fénylettek a LEDek. Végül csak az antenna volt a gond. Ezt meg egyszerűen megoldottam. Fogtam egy hosszabb, szép vastag drótot, az egész rádiót átcipeltem az indulószobánkba, és hozzákötöttem a villámhárítóra. Aztán nekiálltam Cob után ordibálni, hogy jöjjön, segítsen. Viszonylag gyorsan fel is bukkant, a fotóalbummal a hóna alatt. Ettől picit zavarba jöttem, lehet, nem jókor zavartam, de megnyugtatott, hogy nosza, bökjem ki mi bajom már megint. Meginvitáltam egy kedves tetőmászásra, ugyanis még hozzá akartam kötni a villámhárítót a zászlóoszlophoz, még tovább növelve a befogott jelek számát. Ez, bár néhány hajmeresztő helyzettel ugyan, de sikerült...  Menet közben feltámadt a szél is, hogy örüljünk, aztán majdnem lesodort minket. Mindenesetre ez némi aggódásra adott okot. Ha belevág egy villám az oszlopba, akkor a rádiónak annyi, az biztos. bár szerencsére télen ritkák a viharok. Visszamásztunk a szobába, ahol Csabee már befoglalta a terepet, és épp azon szórakozott, hogy megtalálja a legjobb frekvenciát. Aztán örömujjongott, hogy sikerült. A holnapi nap feladata lesz, hogy teszteljük a hatótávolságot is. KTM felvetette az ötletet, hogy immáron, van rádiónk, azon is megpróbálhatnánk kapcsolatba lépni másokkal. Megszavaztuk, Csabee meg, a lakást felkoslatott vizslánk előbányászott egy MP3 lejátszót. Cobrira jutott a vidám feladat, hogy lehetőleg röviden elmondja, még élünk. A végére elmondtuk a frekvenciát, és az időt, mikor valaki biztos ül a rádió előtt. Többet tenni nem lehet. Vagyis de: leültettek engem, és nyomogathattam, meg tekergethettem a hülye gombot, miközben mindenki más elment aludni. Gyertyát gyújtottam, és most ülök. Egyelőre semmi válasz, de figyelembe véve, hogy tekergetem a csatornákat, nincs is rá sok esély, hogy elcsípek némi beszédet. Néha a recsegésből mintha hangot hallanék, de aztán néma csend. Lehet, hogy a mi visszhangunk? Fene se tudja. Viszont a gyertya mindjárt kialszik, és sötét lesz. Holnap folyt. köv.