Tizenkilencedik nap. Egyre és egyre hidegebbek a nappalok, de főleg az éjszakák. Most is vacogva őrködünk. Váltásnál bebújtunk a pokróc alá, amit Suzy hozott, de ez sem segít túl sokat.

 Hajnalban Cobbal tervezgettük, hogy kéne szerezni pár új cuccot, például walkie talkie, gyógyszerek, kötszer, és fegyver, ha találunk boltot. Cob megpróbálta felkelteni Bucit, ami elég nehezen ment, közben mindenféle sületlenséget hordott össze félálomban. Végül megtörtént a csoda, mint valami varázsszóra Buci felpattant. Ez a szó nem volt más, mint a robbanószer. Ezt érdemes megjegyezni, azt hiszem. Csabeet hagytuk aludni, Cob írt neki egy cetlit, hogy elmentünk, és ne hagyja el a házat. Mivel a barrikádot nem akartuk szétszedni, így inkább az ablakon ereszkedtünk le, ami szintén nem volt egyszerű mutatvány. A villámhárítón ereszkedtünk le, amire lepedőket csavartunk körbe, hogy ne csússzon.

Mindannyian sikeresen lemásztunk, és útnak is indultunk. A második sarok után elvesztettem, hogy merről jöttünk, de Cob magabiztosan állítja, hogy tudja a visszafele vezető utat. Nagyon remélem, hogy nem füllent. Találtunk gyógyszertárat, Buci fel is pakolta az egész kén készletet, ami elviselhetetlenül büdös volt. Suzy a gyógyszereket és kötszert pakolta el. A következő megállóhely egy festékbolt volt, ott se számítottam semmi kellemes szagú anyagra, de amikor Buci a kezembe nyomott egy 5 literes hígítós flakont, hogy mire kell, abba már bele se merek gondolni. A lényeg, hogy ne marja szét a hátam, meg a végtermék ne a közelembe süljön el. 

Sajnos nem maradt időnk a hazajutásra, ezért egy pincében szállunk meg. Az ajtót egy fémszekrénnyel barrikádoztuk el. Remélem Csabee nem csinál semmi hülyeséget. Jó lenne nagy hatótávolságú rádió adó-vevőt találni, hogy mindig el tudjuk érni egymást.