Egész nap csak őrködtem és vártam, hogy hazajöjjenek... Szerencsére meg is érkeztek, épen, egészségesen. Bár jó kis munkára fogtak, mivel el kellett bontanom a barrikádot.

Szinte alig aludtam a tegnapi és a mai nap folyamán. Leginkább az ablakban töltöttem az időm nagy részét és pásztáztam a tájat, mivel bármelyik pillanatban megérkezhettek. Az este és a reggel marhára hideg volt, felvettem három pulcsit, két nadrágot és két zoknit, plusz találtam egy jó nagy sálat is, amivel az arcomat is eltakarhattam. Volt még egy pár kötött kesztyű is, ami szerencsére nem volt se túl vékony, sem túl vastag, így jól éreztem vele a ravaszt. Sajnos nem volt telihold, így nem nagyon láttam mi történik az utcán, csak a csoszogásokból hallottam, hogy egy-két zombi elcammog. Jól bírják a hideget, velem ellentétben. Bucinak hála a zombikat kiírtottuk, de a bombák miatt a ház összes ablaka kitört, így átfújt rajta a szél... majd valamikor bedeszkázzuk, egyedül én aztán nem fogok nekiállni. Valamikor délben riadtam fel, mikor kopácsolást hallottam az ajtón. Kinéztem, és két agyhalott próbált bejutni. Érdekes, lehet érzik a bútorokon a szagunkat? Kibiztosítottam a fegyvert, kihajoltam az ablakból, célra tartottam, majd tüzeltem. A hozzám közelebb eső zombit egy lövésből leterítettem, viszont a másik pont elhajolt a lövés pillanatában, így a golyó nem találta el őt. A második lövés sem talált, mert időközben a kollega teljesen megbolondult és úgy csápolta az ajtót, mint az állat. A harmadiknál azért már odafigyeltem, kiszámítottam a csapkodását, majd meghúztam a ravaszt. Telitalálat. A feje - már amennyi megmaradt belőle - mindenfelé szétrepült. A test elhátrált az ajtótól, egy két lépést dőlöngélt, majd eldőlt, remegett egy sort, s végleg abbahagyta az ugrándozást.

Érdekes módon a nap további részében nem jött több zombi, pedig ebben a csendben elég messzire elhallatszódik a fegyverropogás hangja. A nap további részében a fegyverem tuningolásával foglalkoztam. Ruhadarabokkal és gyorskötözőkkel egy bajonettet fabrikáltam a csőre, amely egész stabil volt. Bár nem szívesen engednék olyan közel magamhoz egyetlen egy zombit sem, de azért nem árt, ha már nincs más...

A már alacsonyan álló délutáni nap, amely máskor olyan gyönyörűségesen szép, ma igazán kicseszett velem. Már kezdtek a gondolataim más dimenziókba vándorolni, mikor hirtelen négy vaskos árnyék jelent meg az aszfalton. Dőlöngéltek és aránylag lassan is haladtak. Egyből kiment minden álmosság a szememből, érzékeim kiélesedtek, a tenyerem mint minden idegtépő helyzetben, most is merő izzadság lett. Aztán felbukkantak az árnyékok gazdái. Ők voltak, a társaim. Nagy kő esett le a szívemről. Úgy látszik ők nem vettek észre engem, mivel elkezdtek ordibálni, amitől felment bennem a pumpa és leszóltam, hogy ne ordibáljanak már, mint egy fába szorult féreg. Gondolom megirigyelték, hogy nem sok mindent csináltam, így kitalálták, hogy pakoljam el a barrikádot. Jó pár órámba beletelt, míg a sok szir-szart elrámoltam az útból és beengedtem őket. Miután lepakoltak, vissza is építették az egészet. Cob előkapott két rózsaszín dobozt, ami annyira ocsmány színben pompázott, hogy egyből megtetszett. Főleg, mert walkie-talkiek voltak. Mindig is szerettem volna egy sajátot! Bár kétségeim voltak a hatótávot illetően, jól elszórakoztam vele... Ja és Cobot meg majdnem seggbe rúgtam kétszeresen is. Egyszer a cetli miatt, másodszor pedig azért, mert kiröhögött miatta! Úgy látszik a pezsgőfürdős sztorit el kéne hintenem neki, akkor talán nem vigyorogna ennyire...