Olybá tűnik, hogy nem nagyon lesz nyugtunk egy ideig. Talán csak akkor, mikor már a sírba kerülünk. Vagy a gyomrokba. Mikor lelövök egy zombit, az adrenalin majd szétvet, úgy érzem, százakat lennék képes átsegíteni a túlvilágra, - ha pedig onnan jöttek, akkor visszarúgdosnám a fonnyadt seggüket - de miután elül a baj, és az akciónak vége, visszatérek a valóságba és szinte megöl a bűntudat a kiontott agyvelőktől. Borzalmas érzés. Gondolom a többiek is valahogy így éreznek. Még ha már nem is annyira emberiek ezek a dögök, akkor is gyilkosnak érzem magamat. Vajon... Ha a családom is ilyen lenne, haboznék? Vagy megint magával ragadna a vérszomj és kegyetlenül legyilkolnám azokat, akiket még két hete ölelgettem, és szeretgettem? Vajon én is olyan érzéketlen és kegyetlen gyilkológéppé fogok válni, mint Azok?
Hajnali 4-5 körül, az őrségváltás előtt Cobra már annyira unatkozott, hogy egy cserépdarabbal akarta megdobni az egyik zombit, amelyik ott ragadt az utcában. Még pont időben észrevettem és leállítottam. Nem akartam, hogy a hangzavar ide csődítse a sok idiótát éjnek idején. meg különben is... AZ EGY EMBER... volt valamikor.
Hirtelen kerékcsikorgást hallottunk a közeli utcából, erre mindketten odakaptuk a fejünket. Nem tétováztunk, azonnal lerohantunk, hogy szóljunk valakinek, hogy kimegyünk megnézni, ki lehet az, hátha segítség kell neki, vagy épp ő tudna segíteni. Cob felkeltette KTM-et, aki a többieket is riasztotta. Elkértem a zseblámpáját, majd kiengedett a kapun. Már vagy 5 méterre jártunk a kaputól, mire Buci kikiabált, hogy ne ölessük már meg magunkat. Rohadtul felment bennem a pumpa, és a jeges félelem is átfutott rajtam. Majd jól idevonzza a kiabálásával a zombikat és akkor nekünk befellegzett. Kikerültük a két zombit, majd kiálltunk az utca közepére, és néztük, ahogy az autó távolodik... Cob előre szegezte a zseblámpáját és villogni kezdett. Okos ötlet volt, én is így tettem, aminek meg lett a hatása. Az autó féklámpái kigyúltak, majd a tolatólámpa. Észrevettek, hál' égnek. A biztonság kedvéért egy kicsit távol álltak meg tőlünk. Az ajtók nyikorogva kinyíltak, majd két alak szállt ki belőle. Gyorsan kibiztosítottam a pisztolyomat, majd elmondtam nekik, hogy mi is túlélők vagyunk. A sofőr lassan, magabiztosan válaszolt. Látszott, hogy kötél idegei vannak. Érdeklődött a csapatunk és a készleteink felől, mi pedig készségesen válaszoltunk, ami így visszagondolva talán hiba volt, hiszen nem feltétlenül mindenki barátságos. De mostmár mindegy. Cob felsorolta a felszereléseinket, és hogy a közelben húztuk meg magunkat. Közben a két férfi felénk tartott, mindkettőjük vállán egy-egy gépkarabély lógott. Valami Kalashnikov-féle, ennyit tudtam megállapítani. A faszi, aki az anyósülésen ült, hirtelen előkapta a géppsukát és leadott egy sorozatot, amitől a fegyveremhez kaptam, és ráfogtam a géppuskát tartóra. Az persze csak hümmögött egyet. Cobra elresztett egy "basszus"-t, majd mondta, hogy nézzek hátra. Egy zombi feküdt mögöttünk, széttépett felső testtel és fejjel. Tudtam, hogy egy AK-hoz adott golyók igencsak durván szétszedik az embert, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire.
A nagy zajra persze előjött a többi zombi is. Na már csak ez kellett. Cob egy közelebbi házra világított, amely előtt már ott voltak a zombik. Felénk tartottak. A két férfi nem vacilált sokat, ránk kiabáltak, hogy szálljunk be a kocsiba. Nem volt idő mást cselekedni, gyorsan beszálltunk a kocsiba és elhajtottunk... A sofőr elmondta a tervét, miszerint teszünk egy nagyobb kört, megritkítjuk az élőhalott sereget és aztán ha nem bánjuk, megszállnának nálunk egy időre. Bizalmatlanságunk ellenére nem mondhattunk nemet, hisz megmentettek minket. A fickó, aki az anyósülésen volt, átnyújtott Cobnak egy ugyanolyan pisztolyt, mint az enyém, ráadásul még két-két tárat is adtak mellé. Cob tanácstalanul nézett rám, mire gyorsan megmutattam neki, hogyan tartsa a fegyvert, és mikre ügyeljen, hogy elkerülje a sérüléseket és a tárat se dobassa ki a pisztollyal.
Hirtelen, minden előjel nélkül a férfi, aki az előbb átnyújtotta a pisztolyt, elhányta magát. A szívem akkorát vert, hogy majd kiugrott a helyéről. A férfi hirtelen oldalra fordult és társa karjába harapott. A döbbenetes jelenet mégsem bénított le, hanem azonnal a halántékához nyomtam a pisztolyt becsuktam a szememet és meghúztam a ravaszt... Éreztem, hogy néhány cafat az arcomra tapadt, amit gyorsan le is töröltem. Borzasztóan nézett ki a sofőr karja. Egy jó nagy adagot kiharapott belőle a dög, vérzett is rendesen. A sofőr lassított, majd megállt. Mostmár kissé remegő hanggal bocsánatot kért, majd odaadta nekem a volt társa fegyverét. Halott társát pedig kilökte a kocsiból.
Visszaértünk az utcánkba. A műszerfalon, amit beterített az agyvelő, felkapcsolt egy kapcsolót, s hirtelen nagy világosság támadt előttünk. Egy baromi nagy reflektort szereltek a kocsi tetejére, hogy lássák a zombikat. Csodával határos módon a sofőr még tudta használni a jobb kezét, míg baljával kifelé lőtt az ablakon. Mi is követtük a példáját, és lőttünk mindenre, ami mozgott és felénk közelített.
Sikeresen elértünk a kapuhoz, ahol már nem tartózkodott egyetlen egy agyhalott se. A sofőr átnyújtotta Cobrának a géppuskáját és a slusszkulcsot, s elkérte a pisztolyát. Azt mondta, hogyha eldördül a lövés, menjünk, és vegyük el a pisztolyt. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett, tudtam mit fog csinálni, de nem állíthattam meg. Valószínűleg én is ezt tenném... Cob rázott fel azzal, hogy átnyújtotta, a slusszkulcsot és a géppuskát. Elhaló hangon mondtam neki, hogy tartsa magánál, majd megtanítom vele lőni... A pisztoly eldördült... Halk puffanás... Visszhangok... Síri csend... Úgy éreztem, mentem összeesek a reménytelenségtől. Az az ember, aki most holtan fekszik, szinte a végéig magabiztosan, félelmet nem ismerve dacolt a szörnyekkel és most... Saját vérében fekszik az út mellett. Elveszett minden reményem. Még az ilyen kőkemény emberek is megtörnek, mint az a férfi volt. Még a nevét se tudtam, sőt, még meg sem köszöntem, hogy megmentette az életemet. Odamentem a teteméhez, leguggoltam mellé, megköszöntem mindent, amit értünk tett, majd elsírtam magamat. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd remegő kézzel bebiztosítottam a pisztolyt és elindultam visszafelé. Cobot is rosszul érinthette a dolog, mert egész nap csendben volt és magába zárkózott, csak délután jött ki megnézni az autót, amit mostmár a magunkénak tudhatunk.
Délelőtt Buci, KTM és én elmentünk még utóljára a boltba. Gondoltam jót fog tenni ez a túra, legalább elvonja a figyelmemet a bánatomról. A szokásos bújkálós helyen mentünk, minden baj nélkül odaértünk a bolthoz. Már nagyban pakoltuk be a még meg nem romlott élelmiszereket a táskákba, mikor lépéseket hallottunk. Lassú, dübörgő lépteket. Egymásra néztünk, de egyikünk sem tudta megmondani, mi ez. Gyorsan az ablakhoz mentünk ügyelve, hogy ne csapjunk nagy zajt, ezáltal észrevétlenek maradjunk. Amit láttunk, az egyszerűen hihetetlen volt. Biztosan vissza fog még jönni rémálmaimban az a kép. Egy legalább két és fél méter magas hústömeget láttunk kijönni az egyik épületből. Őt követte vagy fél tucat zombi, akik ugyanolyanok voltak, mint amiket eddig is láttunk. Csak ez a hatalmas monstrum... Az ő mozgáskoordinációja messze túlmutatott a többiekétől, úgy járt, mint egy normális ember. Fejével jobbra-balra pásztázta a területet. Karjai hosszúak és izmosak voltak, kezei szintén óriásiak. Valószínűleg egy ütéssel szétnyom egy embert. Talán egy autóval is simán elbír. Nyomhatott vagy 200 kilót, mégsem volt dagadt, hanem... Izmos. Az arca még visszataszítóbb. Szemei kicsik, ám vérvörösek, állkapcsa előre ugró, ajkai hiányoztak, ezért kilátszódtak a fogai. Füle és orra sem volt, csak fekete lyuk volt mindkettő. Bőre sárgás zöldes, néhol barnás foltokkal. A ruhája nem tudom hogy maradhatott meg rajta, de egy fekete póló, és szintén fekete bőrnadrágot viselt. Mindkettő ingencsak el volt szakadva. Nem csak a külseje alapján rítt le róla, hogy ő itt más. Mintha irányította volna a körülötte lévő zombikat, s így haladtak el a másik irányba.
Még levegőt se mertem venni, annyira be voltam rezelve. Még pár percig némán gubbasztottunk, míg végül sikerült feldolgozni a történteket, és gyorsan eliszkoltunk a helyszínről, még mielőtt visszatérnének ezek a "valamik".
Miután visszatértünk, az azonnali távozást sürgettük. A kocsit gyorsan átvizsgáltuk, és megtisztítottuk az agyvelőtől, amely már elég szépen bebüdösített. A sebességmérőt is szépen átlyuggattam. Miközben serénykedtünk, találtunk tárat a pisztolyokhoz. Én személy szerint folyamatosan hallgatóztam, nem-e hallom megint annak az izomhegynek a lépteit... Üldözési mániám lett. Bár ki a fene csodálkozna ezután? Még most is alig bírom felfogni...
Megyek is, mert Bucival őrködöm... Meg kell beszélnem vele a látottakat és ki kell elemeznünk...
