Eljött a harmadik nap is. Reggel alig hittem el. Minden éjszaka csak egy remény, hogy lesz hajnal, és felébredünk. Este még megegyeztünk, hogy kettesével ébren leszünk, bármi történik, legyen időnk elmenekülni. Szerencsére még jó idő volt, s nem fáztunk. Csak nagyon fújt a szél itt fenn, a tetőn... Előre rettegek, hogy mi lesz télen... Még van elektromosság, de nem mertük felkapcsolni a lámpát, csak egy kis állólámpát, azt is csak pillanatokra. Csabeeval álltunk ketten, Cob és Buci volt a másik páros. Suzyt hagytuk aludni, már amennyire aludni lehet ebben a zajban. Az utcákon motoszkálás, fa recsegése, néha egy elfojtott sikoly. Talán vannak még odalenn emberek? Nem tudtuk, de nem mertünk szétnézni. Az udvaron is motoszkálás, de a mi ajtónkat nem próbálták betörni. A többi lakásból vezető feljárót pedig alaposan eltorlaszoltuk. Lassan felkelt hát a nap. Reggel megettük a kajakészlet maradékát. A kétnapi rettegés, alig alvás, mászkálás, bútortologatás meghozta az eredményét: mindenki farkaséhes lett.

Megint összeült a kupaktanács, hosszan vitatkoztunk, hogy hogyan tovább. Még mindig előttünk állt a biztonságos szállás megtalálása, de az élelem kérdése sürgetőbb volt. A szüleink nem vették fel a telefont, csak csörgött, végtelenül. Kezdtem elveszteni a reményt. Tudom, nem szabadna, hiszen csak két napja nem hallottunk híreket, de ennek ellenére valahol mélyen éreztem, valami tragédia történt otthon. Ráadásul Csabee telefonja lassan le is merül a sok próbálkozástól... Minden esetre el kell hessegetnem a rossz gondolatokat... De most, ahogy írom, mindig a szívembe markol a rettegés... Inkább folytatom tovább. Szóval, eldöntöttük, hogy elsőnek élelmet kell szereznünk. Cob emlékezett, hogy a tér túloldalán, a házzal szemben van egy bolt. Nem nagy távolság, s ha baj van, csak futni kell, s visszaérünk a - viszonylagos - biztonságba. Nem akartunk szétválni, mind az öten felpakoltuk a zsákunkat. Cob előhúzta a kést, óvatosan körbenézett az előszobában. Mikor intett, hogy tiszta a terep, megindultunk. Néhol vérfoltok, s az udvart valami émelyítő, édeskés szag lengte be... Igyekeztem legyűrni a hányingert, de sajnos a környezet sem segített ebben a törekvésemben túl sokat... Kinn az utcán egy kisebb csoport volt csak, tőlünk pár száz méterre, de szerencsére nem vettek észre...

Elindultunk a bolt felé, át a téren, fedezékben maradva, ahol csak lehetett. Pest fölött füst szállíngózott, ellenben az égen egyetlen repülőt, helikoptert, vagy bármilyen más jelét nem láttunk az életnek. Kihalt csenden vágtunk át, mire odaértünk a bolt hátsó bejáratához. Be volt zárva, de egy jó tíz percnyi felváltott próbálkozás után sikerült betörni, s bejutottunk a raktárba. Cob Bucival előrement, végig a sorok között. Üresség... Sem élő, sem halott. Elkezdtük bepakolni a  táskáinkba a konzerveket, meg ami nem romlandó kaját csak találtunk. Akkor hangzott fel  az a fura zaj... Halk morgás, nyüszítés, s néha koppanó hang a betonon. Résnyire nyitottam a bolt ajtaját, s kinéztem. Messze, a ház tetején, a HÁZUNK tetején  élő emberek mozogtak. Egyre hátrébb húzódtak. Túlélők! Összenéztünk. Cob és Buci némán bólintott. Kitártam az ajtót, majd néztem, ahogy kirohantak rajta. Torkomban dobogott a szívem. Csendben teltek a percek. Az ajtó résén kilesve figyeltem, mi történik. A két ember már a tető szélére szorult, s a zombik egyre közelebb értek hozzájuk. Remegtem az izgalomtól.

Hirtelen felbukkant a tetőn egy asztallap. Cobék talán? Az asztal felgyorsult, majd nekiment a zombiknak, s lesodorták mind a hármat a tetőről. Fellélegeztem. Sikerült! Aztán megint élet támadt az udvaron. Két, új alak is felbukkant, valószínűleg az egyik lakásból jöttek ki.  Még több ember? De nem... A kettő közül az egyik nekiment valamelyik megmentett túlélőnek, majd mind a ketten eltűntek az udvar belső részén. Oda már nem láttam be. Halk sikoly hallatszott a túloldalról... Nagyot nyeltem, kezem remegett az erőlködéstől, ahogy szorítottam az ajtókilincset.

Cob és Buci felbukkantak az udvaron a másik emberrel. Próbálták visszatartani, de ő csak rohant a társa felé, mikor egy lakásból kirohanó zombi elkapta, s elkezdte tépni, harapni, ahol csak érte. Cobék rohantak a kapu  felé, de félreugrottak az épület falához, majd eltűntek. Csend. Közben a szörnyeteg elengedte az áldozatát, aki élettelenül összeesett. Hirtelen kihalt az udvar. Suzy a hátam mögött halkan nyöszörgött.Én sem éreztem jobban magam... Újabb percek. Mintha évek teltek volna el. S nem jöttek. Hirtelen nagyot dobbant a szívem: felbukkantak! Jöttek, és sértetlenek, és élnek. És mögöttük jött egy zombi... De nem olyan lassú, mint amivel találkoztunk. Ez rohant, s lassan-lassan behozta a hátrányát. Mint az erdőben. Kegyetlenek és még gyorsak is... Csabee odarohant mellém, feltépte az ajtót - amit félelmemben, észrevétlenül egyre szűkebbre csuktam. Buciék berohantak, majd becsaptuk. Hatalmas csattanás a másik oldalról, körmök csikorgása a keresztpántokon. Cob lihegve tántorgott, Buci a földön térdelt, s fogta az oldalát. Felkaptam az egyik kést a földről, bólintottam Csabeenak, aki egy csattanás után felrántotta az ajtót, én meg előredöftem a késsel. Nem jól céloztam. Elcsúszott a szegycsonton, felnyeste ugyan a gégét, de nem akadályozta nagyon a mozgásban. Lelassult az idő... Hátráltam, visszahúztam a kést, s döfni akartam megint. Ezüstösen villant meg valami, majd a zombi feje hátrabicsaklott. Egy hajítókés állt ki a szemüregből... Összebicsaklott a test, én lesújtottam a késsel, minden undoromat összpontosítva. Elnyestem a nyakat tartó inakat, Csabee az utolsó pillanatban rántott félre a vérsugár elől. Ennyi volt: elhánytam magam. A hangokból itélve a többiek is csatlakoztak...

Buci halkan elnevette magát. Sápadtan, enyhén zölden, de nevetett. Valamit súgott Cobnak, ő is csatlakozott. Kérdőn néztem rá. Buci visszavigyorgott. Majd csak annyit mondott: "1:20hoz volt az esélye, hogy őt találom el, és nem téged. Sosem voltam jó késdobásban". Felmásztunk a bolt tetejére. Ma éjjel még itt maradunk. A lépcsőket minden, mozdítható bútorral, szekrénnyel, amit csak találtunk az irodában, eltorlaszoltuk. Buci és Csabee még egyszer körbejárták az épületet és mindent bevittek a boltba, amin ezek a förtelmes lények feltudnak mászni hozzánk. A gyomrom még mindig kavarog, nem hittem volna, hogy ennyire undorító dolgokkal találkozom egy egyszerű túra helyett, amihez ráadásul nem is volt túl sok kedvem... Aztán holnap, ki tudja merre. Vagy hová...