Na, végre itthon! Nem szeretem annyira ezeket a kétnapos kiruccanásokat. Általában nem szeretek kimozdulni, főképp, hogy meg akarnak enni úton-útfélen. Szerencsére itthon vagyunk.
Mondjuk, az is igaz, hogy nem aludtunk valami sokat. Magam részéről nem is igazán emlékszem az utolsó pillanatra, amikor kipihent vagyok. Ezek a, pár órás alvások talán többet rontanak a helyzeten, mint amennyit segítenek. Néha azon veszem észre magam, hogy összemosódik előttem az egész világ. Felerősödnek a hangok, s minden egyfajta, furcsa, szürreális érzést kap, mintha valaki egy követ dob a vízbe. Azt hiszem, lassan pihenni kéne, sokat. De a mai napot még leírom. Különben elveszik. Bár, néha-néha reménykedek, hogy hamarosan felébredek. Közben meg fájdalmasan mellbevágó a realitás. Végignézek Cobékon. Csendben pihen mindenki, Csabee gépfegyverrel a kezében az ablaknál, KTM kinn áll a folyosón, nehogy hátulról meglepjenek minket. Ezenkívül pedig: csend. Semmi mozgás.
Szóval, hogy jól elkalandoztam, a hazatérés. Éjjel alaposan megmutatta nekünk az ősz, hogy milyen fából, vagyis jégből faragták. Fél éjjel azon vacogtam, mi lesz velünk télen? Ahogy a nap felkelt, kapásból útnak indultunk. Mindent nehéz, szürke pára fedett, de szerencsére, ahogy a napfény erőre kapott, kisöpörte a szürkeséget. Helyette maradt a beton. Pillanatra eszembe jutott a Legenda vagyok. Egyike kevés filmeknek, amit megnéztem. Ha még két, három év múlva élni fogunk, vajon hogy fog kinézni a város? Széttört beton, rozsdásodó autók, facsemeték a beton résein, madarak fészkelnek a kitört ablakokban. Vajon vannak túlélő állatok? Minden bizonnyal, s gyanítom az ember eltűntét gyorsan kihasználja majd a természet. Minden erejével. De egyelőre még nics semmi nyoma. Talán a Föld is csak csodálkozik, hogy mi történt? De tényleg, vajon mi történt? Kiváncsi voltam, (igen, megint) meg tudjuk vajon valaha is?
Lassan feleszméltem, hogy mennyire elmerültem a gondolataimban. Aztán az is felrémlett, hogy én erre már jártam. Ránéztem Cobrira. Magabiztosan ment előre. Kitartóan csak remélni tudtam, hogy tudja, merre menjünk. Egészen addig, amíg KTM nyomatékosan nem közölte, hogy itt már jártunk. Remek. Eltévedtünk. Cob meg vigyorgott. Meglazítottam a késtokot. Cob meresztgette rám a szemét, én meg vigyorogtam vissza. Nem érte csináltam, de azért nézzen csak... Kóvályogtunk. Egészen addig, amíg KTM le nem cövekelt egy játékbolt előtt. Bababolt! Najó. Gyerekbolt volt. De KTM tisztára lázba jött, miszerint ő be akar menni, és pont. És bement, naná. Üvegcsörömpölés, aztán ajtó kinyit, a skacc meg bevetette magát a polcok közé. Én érdeklődve néztem. Persze, normális LEGO sehol. Mindenhol idióta rózsaszín műanyag, meg egy csomó minden, ami már játszik is magával, szegény gyereknek nem is kell semmit csinálnia. Dehát, ha KTMnek ez kell... Legyen. hazafelé én meg lopok magamnak egy laptopot, meg egy joystickot. Aztán megtalálta, amit keresett. Egy doboz játék rádiót. He, remek. Rózsaszínt. Nem volt kék, pedig megnéztem... Előnye, elemmel megy. Hátránya: semmire sem jó. Mindegy, KTM szeme vidáman csillogott. A dobozon azt írták, 1 km-es hatótáv. Na, azt megnézem... Aztán arra gondoltam, max kicsit átforrasztjuk a kapcsolást, hosszabb antenna, egy erősebb táp, és talán tízszeresére is növelhető a táv. Az már megfelelne.
Közben Cob is megtalálta az utat (igen, valahol van isten...), én meg GPSért nyekegtem. Persze, senkisem figyelt rám... Cob minden második autó mellett megtorpant, és sürgősen GTA-zni akart. Én meg igyekeztem nyugtatni, hogy itt nem 1 csillagos körözést adnak, hanem zombikat, ha megszólal a riasztó. Amúgy meg fogalmunk sincs, hogyan kell beindítani egy kocsit kulcs nélkül.
Az autólopás modul lemaradt az egyetem tananyagából. Végül sikerült meggyőzni, hogy elsőnek bomba, azután lehet szórakozni a riasztóval. Titokban hiányoltam Gerit nagyon. Ő tuti tudná, mit kell csinálni... Csak tudnánk, hol lehet. És mi van vele? Egyáltalán, hányan élnek még azok közül, akiket ismerünk?
És élve haza is érkeztünk. Cob megbízható navigálásának hála jó négy óra késéssel. Csabee csak majdnem lőtt le minket. Mondjuk, mire kibontotta a barikádot, látszott az arcán, hogy legközelebb összekever minket egy zombival. De hogy mi a francért nem másztunk vissza a kötelén, nem tudom. Bár, én nem vállalkoztam volna rá, mivel úgy éreztem, hogy lerohad a karom. Az eddigi zombivagdosás után olyan izomlázam van, hogy a tollat is alig bírom el. Billentyűzetet akarok! Most, vagy azonnal... Ettünk, bepakoltuk a táskákat a labornak kinevezett konyhába, ahová begörgettem a másik gázpalackot is, és egy kis ügyeskedéssel sikerült rákötni a tűzhelyre. Bomba gyártásra fel! Csak még nincs savam. Majd holnap, ha sikerül rávenni a fiúkat. Illetve kitartóan furdalja az oldalam az aggregátor. Áram nélkül nem élet az élet... Vagyis élet, de hideg.
