A negyedik nap. Kicsit át vagyok fagyva a tetőn fagyoskodás miatt. Bár az is igaz, hogy ez kicsit sántít, lévén egyáltalán nincs hideg. Inkább a félelem az, ami miatt fázok. Itt ülünk megint egy tetőn, most a bolt tetején. Nem volt hova mennünk. Nem mertünk máshová menni... Mert a mai nap sem telt esemény nélkül... Az éjszaka viszonylag nyugodt volt, a hajnali őrségállás megint a mi posztunk volt. Hol vannak már azok a régi szép idők, mikor még hajnalig fenn voltam, s csak utána kezdődött az alvás? Mostmár a test kifejezetten követeli az alvást. Mégha amolyan rémálomszerűen is szűrődnek be az éjszaka zajai. Félálomban hallgattam, ahogy Cob és Buci cipőtalpa megcsikordult néha-néha a tető murvás talaján. Odafenn pislákoltak a csillagok, csak a szél volt már hideg. Pedig, ha belegondolok, egy hete még meleg nyár volt... Az utcai világítás még működött, de így csak kisértetiesebb lett a kihalt éjszaka. Odalenn néha egy kisebb csoport elcsoszogott, de minket békén hagytak. Jó lenne tudni, vajon mi alapján különböztetik meg egymást? Eddig ugyan sokkal nem találkoztunk, de nem támadtak egymásra, mégha két külön csoport is találkozott. Kéne egy távcső... De megint elkalandoztam...

Mikor felkelt a nap, ismét előbukkant a régi téma. Hova tovább? Megint előkerült a téma, hogy meg kéne tudni, mi van a családjainkkal. Csak egy gond: innen nekem gyalog jó hatvan km lenne hazáig... Oda vissza négy nap gyalog, egy zombikkal teli városon, mezőkön át... Biztosabb lenne, ha egyszerűen leszúrnám magam. Csabee, Buci hasonlóan, Suzy pedig gondolni sem tudott arra, hogy hazajusson... Maradt Cob egyedül, akinek lenne esélye hazajutnia, de az is pár óra, át a belvároson, ahol a legtöbben vannak... Végül nem jutottunk dűlőre. Pedig lépni kéne. Minden nap csak csökkenti az esélyét, hogy életben találjuk őket... De most elsőnek, bármilyen önzően is hangzik, magunkra kell gondolni. Azzal, ha meghalunk mi is, nem mentünk meg senkit. Mindenképpen kell találnunk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, és biztonságban lehetünk. Rengeteg helyet felvetettünk, ahol lehetne találni biztonságos helyet. Egy kollégium talán, vagy valami négy, ötemeletes ház. Eddig nem láttuk, hogy tudnának falat mászni, szóval, ha az alsó ablakokat megerősítenénk, tudnánk építeni egy egész jó kis erődítményt, rengeteg szobával. Hátha van más is, aki itt bolyong elveszve a városban... Eddig jutottunk a megbeszélésben, mikor hirtelen éles, süvítő csattanás hallatszott. Aztán újra, és újra. Addig mi már a földön hevertünk. Valaki lő? De a harmadik golyót nem követte újabb. Csak a csend. Közelebb kúsztam a tető széléhez. Nyugalom, és kihaltság. Cob megszólalt: " Le kéne menni, megnézni, ki volt az, nem?" Hát, én annyira nem voltam biztos benne... De a többiek is bólintottak, szóval... Buci begyűjtött egy zsáknyi kaját, én a fejemet csóváltam. Ha találkozunk megint egy rohanó zombival? Sikerült meggyőzni, csak a kulacsot hozta magával. Elhúztuk a lépcső elől a bútorokat, meg az ajtó elől a kitámasztót, s megindultunk lefelé. Az utca kihalt volt, szerencsére. Én magamhoz vettem egy vasrudat, amit találtam a bolt raktárában. Nem mintha sokat segítene... Átmásztunk pár kerítésen, a kertek még mindig biztonságosabbak voltak, mint az utca. Egy érdekes dolog keltette fel a figyelmemet. Hova tűntek a kutyák? Egyáltalán, hova tűntek az állatok? Csak pár madarat látok repkedni, s semmi mást. Zombi kutyát még nem láttunk (szerencsére...) tehát nem hiszem, hogy ők is átváltoztak volna. Ezért volt ilyen rendellenesen nagy csend... Mondjuk most jól jött.

Végül kiértünk az utcára, s megláttuk, ki lövöldözött. Egy rendőrautó állt az utcán, összegyűrt oldallal. Merőlegesen rá egy másik kocsi. Karamboloztak volna? A kék opel szélvédője véres volt, s nem mozdult senki a volán mögött. Nem volt bekötve...? A rendőr ki tudott még kászálódni a kocsiból. Két zombi nekitámadt, rájuk adott le három lövést. Le tudta teríteni őket, de vagy későn, vagy többen voltak a támadók, mert a rendőr karján a zubbony meg volt tépve, s alatta látszottak a véres izomcafatok. De halálában is erősen

szorította a fegyvert. Csabee szeme felcsillant. Lassan a pisztolyért nyúlt. Lefejtette a markolatról a hulla ujjait. Buci csodálkozva hajolt közel a sebhez. "Csak nekem fura, hogy nem vérzik? Mintha bőr borítaná az előbb még véres sebet..." Hirtelen megmozdult az előbb még halottnak hitt rendőr. Csabee felordított: "A kurva anyád!!" Kirántotta a pisztolyt, és beleeresztette a tárat az, addigra már felpattant zombiba. Mire észhez tértünk, már csak üresen kattogott a fegyver, de Csabee még mindig lőni akart. Írnám, hogy nem tudom, mikor ijedtem meg utoljára ennyire, de sajnos tudom... Az elmúlt napokban van bőven, ami versenyez a helyzettel. Cipőorral megbökdöstük a, mostmár remélhetőleg végleg, holtat. Buci kivágta a kocsiból a huzatot, majd kétoldalról beborítva vele a testet, elhúztuk a kocsi mellől. Sajnos a kocsiban nem volt egyetlen póttár sem. Szóval van egy fegyverünk végre. És nincs egyetlen egy töltényünk sem... Megpróbáltuk beindítani a rendőrautót, de nem indult. A másikhoz nem mentünk közel, félve, hátha onnan is kikászálódik egy zombi. Elindultunk inkább hazafelé. Ennyi mára bőven, bőven elég volt... A delet, és a délutánt a boltban válogatva, illetve a bolttetőn, egy kis békés, napozással  töltöttük. (már amennyire békés lehet egy ilyen helyzetben bármi). Vissza kéne menni az előző lakásba, főzni valamit. Még csak egy napja eszünk hideget, de már unom... Főtt kaja kéne. Homár, esetleg?...