Hulla fáradt vagyok. Odafenn vakítóan ragyognak a csillagok,  én itt ülök, hátam a falnak, s az apró ablakon nézem, ahogy az égen szállnak a felhők. Cob kezében pislákol a zseblámpa. A ruhám tiszta mocsok, a késpenge szintén. Nem volt erőm letakarítni még... Igazából írni sem szeretnék, de le kell írni, mert félek, sosem szakad ki máshogy az őrjítő kép a fejemből...

Hajnalban együtt teáztunk, kávéztunk. Suzy néha ránézett Csabeera. Kicsit belázasodott, bár a seb a hátán nem volt gyulladt. Reméljük, nem fog átváltozni... Mondjuk, ha a rendőr példáját vesszük figyelembe, már meg kellett volna történnie. Most is beleborzongok, ha eszembe jut, mennyire hajszálon függött egy társunk élete... Közben Csabee is kitámolygott a szobából. Arca sápadt, látszott rajta, alig tudja tartani magát. Fel akartam ugrani, hogy segítsek neki, de sikerült eljutnia a WCig. Mikor végzett, visszarogyott közénk. Suzy megetette, majd leparancsoltuk róla a pólót. A háta tele volt zúzódásokkal, néhol a beton lecsiszolta róla a bőrt, s kibukkant alóla a hús. Meg is jegyeztem neki, milyen szép lett. Erre már elvigyorodott. "És, mennyi volt az esélyem, hogy túléljem?" Épp elkezdtem számolgatni, mire Suzy félretolt. Lefektettük Csabeet a kanapéra, kiszedtük a sebéből a pólójának maradványait. Hősiesen tűrte, bár meg-megvonaglott az arca. Elég rondán nézett ki... Összeültünk, megbeszélni, hogy mit kéne tenni. Sürgősen gyógyszer, és kötszer kell, különben sosem gyógyul be a sebe, valószinűleg nincs túl sok időnk itt... Előbb-utóbb ránk találnak, az ajtók sem tartanak örökké. Szóval el kell mennünk egy gyógyszertárba. Cobot faggattuk, (ki mást?) hogy mondjon egyet a környéken. Ő meg csak nyöszörgött, hogy tippje sincs. Aztán hirtelen mégis kibökte, hogy itt van, talán fél óra gyalog. BKV, hol vagy már???

Nem hosszú út, csak éppen nekünk az egyenes, nyílt utcákon való közlekedés nem éppen jó ötlet... KTM itthon marad Csabeeval, Cob, Suzy és én megyünk. Nem nagyon örültem neki, hogy Su is jön velünk, itt talán nagyobb biztonságban maradt volna... Viszont ő ért a gyógyszerekhez, mi meg nem... Felcsatoltam a késtokom, felkaptuk a táskákat. Megtöltöttem a kulacsom a vízből, aztán indultunk. Félrehúztuk a konténert a kapu elől, majd KTM gyorsan körbenézett,  intett, hogy tiszta a levegő. Gyorsan kezet fogtunk vele, majd elhúztunk a házak felé. A kertek üresek voltak, szerencsére, és nem volt gondunk az előrehaladással. A főútról megpillantottuk a Dunát, ahogy csendesen hullámzott. Kihalt volt minden, bár a pesti oldalon láttam egy kisebb tömeget mozogni. De nem volt idő bámészkodni, haladtunk tovább. Csak épp elég lassan. Néha egy tömeg zombi elvonult előttünk, türelmesen meg kellett várni fedezékből, amíg elvonultak. Már jól a délutánba nyúlt az idő, mire, az alig félórás utat, meg tudtuk tenni. De még éltünk, és nem kellett harcolnunk. A gyógyszertár, természetesen, zárva volt. Cobbal leálltunk tanakodni. Suzy fürkészte a tájat. Odabenn villogott a riasztó... Nem tudtuk eldönteni, mit tegyünk. Ha betörjük az üveget, akkor megszólal, és a nyakunkon lesz pár ezer zombi pillanatok alatt. Nem volt mit tenni: új cél után kellett nézni.

Suzynak jutott eszébe először a benzinkút ötlete. Ott adnak gyógyszert, és egy elsősegélycsomagot is talán. Szerencsékre volt egy, nem is túl távol.  Útnak indultunk, mert már lassan kezdett sötétedni. Nem mintha sok különbség lenne az éjszaka és a nappal között, de azért jobban szeretném zárt helyen tölteni... A benzinkútnál nem volt szerencsénk. Vagyis, nem akkora. Egy zombi körözött, támolygott odabenn. Cobbal összenéztünk. Ott van gyógyszer. Előhúztam a kést, de Cob lefogta a kezem. Előrebökött a szekrény felé. Megértettem gyorsan, mit akar. Halkan számolt, majd háromnál rohamra indultunk. Könyökkel fogtam fel az ütközés erejét. Éreztem, ahogy megreccsen az izület, de a szekrény is vele együtt. Majd, szinte lassítva eldőlt, maga alá temetve a túloldalon lévő holtat is. Aztán csend. Kis vérpatak csordogált a fém alól, semmi más.

Gyorsan nekiálltunk átkutatni a boltot, míg végül a pult alatt megleltük, amit kerestünk. Suzy nekiállt pakolni, összeszedegette a kötszert, fájdalomcsillapítókat, jódot. Én közben kisétáltam a bolt elé, s figyeltem a lassan sötétbe boruló tájat. Ma már nem érünk haza... Aggódva gondoltam a társainkra, akik talán éppen ugyanígy, ugyanezekkel az érzésekkel figyelik az eget... Ránéztem a kútfejekre. Molotov? Visszarohantam a boltba, elkezdtem üvegek után kutatni. Cob érdeklődve nézett rám, közben fel-felvillantotta a kezében tartott, előbb zsákmányolt zseblámpát. Egy pillanatra rácsodálkoztam, majd elmagyaráztam neki az ötletem, közben elkezdtem kiönteni a sört az üvegből. Cob már nem nézett annyira érdeklődve, inkább neheztelt. Visszavigyorogtam. Négy üveg elég lesz, többet úgysem bírunk el... Kimentem, s elmormoltam egy halk imát, hogy legyen még elég energia köröttünk, hogy működjön a szivattyú... Egy kannába megkezdtem életem első tankolását... Csak hörögve, nagy nehezen érkezett a benzin, de sikerült eleget kisajtolni, mire végleg feladta a küzdelmet. Nem baj, ennyi elég lesz.

Közben sikerült cobnak szereznie valahonnan egy tölcsért, s cafatokra szedni egy zászlót. Suzy is végzett, kíváncsian figyelte, hogy mit csinálunk. Félig megtöltöttem az üveget, majd a száját nagyrészt légmentesen eldugaszoltam. Elégedetten néztem. Életem első molotov koktélja. Megcsináltuk a maradék három üveget is, majd elpakoltam a táskába. Épp indulni készültünk, mikor Cob a homlokára csapott. "Basszus, öngyújtó nem kéne?" Visszarohant érte, magával hozta az egész stócot. Hazafelé indultunk, bár esélyünk sem volt megérkezni. Cob kiszúrt egy házat, ami eléggé lakatlannak tűnt. Betörtük az ajtót, amikor éles vijjogás hasította fel az éjszaka csendjét. A francba... Utálom a riasztókat... Elkezdtük vaktában lenyomkodni a biztosítékokat, mire végre elcsendesedett az őrült zaj. Azonban késő volt. Az utcán felbukkant az első horda. Cob átvett tőlem két üveget. Kicsit remegett a keze, kicsit az enyém is... De sikerült meggyújtani az anyagot, majd, rekordsebességgel elhajítani. Egy pillanat múlva láng borította az utcát előttünk, s lángoló testek rohantak felénk. Eltűntünk a házban, elbarikádoztuk az ajtót, majd lerohantunk a pincébe. Itt egy masszív vasajtó fogadott, keresztpánttal bezárva csak. Hála az égnek... Kést elő, körbekémleltünk. Nem volt valami nagy helyiség, körben ablakok, épp, hogy csak kilátszottak a fűből. Egy ember biztos nem fér át rajta. Középen apró fülkék, mindenféle lim-lommal tele. Más kijárat nem volt. Újra ajtóbarikádozás. Lassan egészen profik leszünk. Hulla fáradt vagyok, a pince majd minden pora rámragadt, a a késpengén szinte vastagon áll a mocsok, ahogy próbáltam feltörni a lakatokat. Hála az égnek, újra, az acélért. Alig állok a lábamon, de Cob még írni akar, s nekem tartani kéne neki a lámpát. Remélem, Csabeeval és KTMel is minden rendben. Mi még jól vagyunk, remélem, holnap hazaérünk. Vagyis, oda, messze. Holnap...