Egész végig akartam, csak nem volt rá mód. Mindvégig szerettem volna, de nem lehetett. Legfőképp eleinte. Annyit agyaltam a helyzetről. Most meg... naiv vágyaim, mind hiába valóak voltak. Panaszkodom ezen az idióta papíron magamnak, amit lehet soha, senki nem fog olvasni. Panaszkodom, annak ellenére, hogy viszonylag, még jól sült el a dolog. Viszonylag... fantázia kérdése. Utálom a lezáratlan dolgokat. Legyen az film, bűncselekmény, vagy csak egy feladat. Most mégis lezáratlan maradt egy szál, ami szorosan kötődik hozzám. És ez most minden érzést felkavart. Hol van a családom? Mit csinálnak? Élnek még? Ha optimista akarok lenni, akkor legalább még van remény.
Egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor Buci hozzám fordult a hülyeségével. Robbantás mániás, nem is kicsit. Csodálom, hogy gyermekkorában nem robbantotta fel a házukat, vagy magát. Megint a TNT ügyében akart velem beszélni. Négyszemközt. Kicsit értelmetlenül néztem, mivel nem tudtam, mit nem akart a többiek előtt közölni, mikor teljesen egymásra vagyunk utalva. Hát a gyújtószerkezet alapjának megszerzési tervét. Ugyanis azt gondolta, az erősítő áramköréből - amit még középiskolában csináltunk - kinyerhetnénk elemeket, melyek megfelelőek lennének a TNT berobbantásához, elektromos szikra segítségével. Először próbáltam más ötletekkel előállni, mint például avval, hogy inkább menjünk el a LOMEXbe, és rakjunk össze valami marha egyszerű szerkezetet, annyit azért meg tudunk csinálni. Neki persze nem felelt meg, amit titkon nem is bánok, mivel a kíváncsiság, és a honvágy erősen húzott haza.
Nekem mennem kellett, ez egyértelmű. Én ismerem a környéket a legjobban, a házat, és amúgy sem hagytam volna, hogy más menjen helyettem. Amikor hallottam KTMet és Csabeet sugdolózni, arról, hogy szerintük nem jó ötlet engem kitenni ekkora lelki megpróbáltatásnak, odamentem, és megköszöntem, hogy aggódnak értem, de az, hogy én nem megyek, nem változtatna a tényen, ami történt. Elmeséléseknek sem lennék képes hinni, úgyis csak valami enyhébb verziót hallanék tőlük, szóval megyek. Haza. Látogatóba.
Én, és Suzy biztos tagjai voltunk az akciónak. A következő feladat, a sofőr személyének eldöntése volt. Mivel nem nagyon tudtak döntést hozni, gondoltam sorsolunk, de mire előkészítettem volna a sorsolást, a közjegyzőt, meg a kutyafülét, Csabee megadta magát. Odadobta Bucinak a kulcsokat, majd a lelkére kötötte, hogy vigyáz a kocsira (bár én inkább fenyegetésnek nevezném azt a megszólalást, hogy: "Ha összetöröd, én is téged."). Buci bólintott, felfogta, vitázni nem akart, úgyhogy magához vette a fegyvereit. Közben én is felcsatoltam a tőröm, nyakamba vettem a gépfegyvert, amivel az elmúlt napok során, egyre szorosabb barátság alakult ki köztünk.
Még Buci és Suzy számára, ez az út, egy fontos alkatrész megszerzésének az expedíciója (persze azért együttérzéssel), számomra amolyan családlátogatásnak indult. KTM és Csabee elhatározták, hogy elmennek az építkezésre, és hoznak kellékeket az ablakok beépítésére, és a ház gyenge pontjainak a megerősítésére.
Buci nyavalygására való tekintettel, nem pakoltuk el a barikádot, inkább leereszkedtünk a villámhárítón. Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk hozzánk. Az úton egyre több összetört, elhagyatott, véres autót, és roncsot láttunk. Helyenként hullákat láttunk, vagy élőholt mászott, sétált, vagy éppen futott a kocsink után. Ezeket, azért gond nélkül elhagytuk, mégis borzasztó volt látni, hogy átalakult az egész város. Nagyon szerettünk volna túlélőkre bukkanni, de hiába pásztáztuk a terepet.
Én annak örülnék a legjobban, ha a családom tagjai lennének azok a túlélők.
Menet közben, ahogy nézelődtünk, láttuk, hogy a Nyugati, és vele együtt az egykori találkozóhelyünk, a WestEnd is egy hatalmas haláltanya lett. Betört ablakok, üvegek, ajtók, vér, bűz stb. És hogy nézhet ki belül? Én, és Buc összenéztünk. Jobb a békesség, majd máskor plázacicáskodunk.
Negyed órába se telt, és megérkeztünk a házunk elé. A ház előtt, az utcában láttam pár vérnyomot, összeszorult a szívem, de tudtam, sok jóra nem számíthattam. Gyorsan csaptam ki a kocsiajtót, és ugrottam ki, a bejárati kapu felé. Buci is járt már párszor arrafelé. Láttam rajta, hogy őt is megviseli a látvány. Velem ellentétben, ő lassan szállt ki a kocsiból, akárcsak Suzy. Üvegajtó betörve, nem volt nehéz bejutni. Rohantam egyből a lépcsőházba, majd fel egészen a hatodikig. Megtorpantam. Buciék is beértek. A fenti kapu üvege is hiányzott. De maga az üveg, mintha valaki félre rakta volna. Szerintem itt nem zombik jártak. Fosztogatók? Esetleg rendőrség, vagy katonaság? Nem tudom. A bejárati ajtónk, teljesen ép maradt. Próbáltam felfeszíteni, mivel a kulcsom eltűnt, de nem akart sikerülni. Aztán Buci kéredzkedett oda. Rugdosta az ajtót, a zár alatt, de arról elfelejtettem szólni neki, hogy felszereltünk házilag alulra, és felülre is egy riglit. Minden esetre, addig-addig szenvedtünk, még közös erővel, csak sikerült bejutni.
Semmi bűz, vér se volt sehol. Épp megindultam volna, amikor Buci lefogott. Értettem, hogy miért. Hagytam, menjen csak. Körbenézett a szobákban, és kint az erkélyen. Kérdő tekintettel jött felém. Sehol senki... Nem tudom hova tenni, de még mindig jobb, mintha a szörnyekké alakult családtagjaimmal kéne szembenézni. Gyorsan körbenéztem én is. Jó érzés volt az otthonom látni, mégis rossz, hogy nem volt otthon senki. Újabb ok, az aggodalomra, vagy épp a reményre.
Összeszedtem pár dolgot. Kalapács, fogók, olló, szerszámok, pár kés, pár doboz gyufa, meleg ruhák, esőkabát, és egy fotóalbum. Ja, és egy teatojás, Bucinak. Mindig is szerette a minőségi teát, de teatojás híján, nem tudott főzni egy igazit. Na majd most!
Kis keresgélés után, megtaláltam a dobozt is, amiben a középiskolai, elektrotechnikai alkotásainkat tartottam. Meg lett az erősítő is. Eltettem a hátizsákomba, majd eszembe jutott, hogy hasznát vehetnénk még egy táskának, úgyhogy összehajtogattam az egyik sport táskát, és azt is eltettem. Buciék közben felnyitották az ágyakat, és eltettek pár plédet. Persze előtte illedelmesen megkérdezték, bár nem tudom minek.
Rövid búcsút vettem az otthonomtól, valószínűleg, végleg. Majd megindultunk kifelé. Az erkélyről már láttuk, hogy a parkban, és a környéken nyüzsögnek a zombik. Megérezték volna a szagot? Nem tudom. Minden esetre, Buci is sürgetett, úgyhogy megindultam. Annyira megszoktam, hogy lift hív, beszáll, lemegy, hogy megindultam felé. Buci térített jó útra... Lépcső! Hát persze, a lift már a múlté.
Lefele menet egyre erősebben hallottunk egy sejtelmes, éles hangot. Nagyon fülsértő volt. Egy újabb meglepetés... Nagyon örültünk neki. Mikor leértünk, Buci hangosan, sűrűn vette a levegőt. Gondoltam lenyugtatom, de mikor megfogtam a vállát, hirtelen nagyot rándult. Ránéztem, és bólintottam. Kifújta magát, majd bepattant a kocsiba, és bár nehezen, de csak sikerült elindulnia.
Ahogy haladtunk, egyre kellemetlenebb volt a zaj. A síp, vagy sikítás, vagy csikorgás, nem is tudom.
Buci, a Nyugati utáni felhajtó előtt akkorát fékezett, hogy ha nem lettem volna bekötve, tuti szélvédőstől repültem volna ki. Ekkor láttunk meg egy különös félholtat. Egy kamion tetején dülöngélt, és valószínűleg, tőle jött a hang. Zombik tömegei gyülekeztek körülötte. Már az ájulás határán voltam, közben éreztem, valami csordogál az orrom alatt. Odanyúltam. Már a kezemről, és az orromból is csöpögött a vér. Szétrobban a fejem, ezt nem hagyhatom - gondoltam, és elkezdtem az alak felé lövöldözni. Hirtelen egy fekete alak ugrott keresztbe az úton. Marhára megijedtem. Mintha egy Sikoly filmet látnék. Legalábbis az érzés olyan volt. A látvány nem. Buci beletaposott a gázba, és elcsavarta a kormányt jobbra. A kocsi két-keréken vette be a kanyart, ebben biztos vagyok. Már szinte biztosra vettem, hogy felborulunk, és itt a vég. Közben a kedves sofőrünk, valamit ordibált. Hogy mit? Azt nem tudom, de én is ordibáltam neki. Méghozzá az útvonalat.
Bármennyire is taposta a gázt, valami csak utolért minket, és landolt a tetőn, majd csapkodta azt. Még egy koppanás. Ijedtemben, épp anyázni kezdtem volna, amikor Buc félrerántotta a kormányt. Bazinagy robaj, a beleim is majdnem kiköptem, amint nekivágódtunk egy roncsnak. De Buci nem adta fel. Újra felgyorsult, és menekülőre fogta. A lény, még mindig csapkodta a kocsink tetejét, amiből nekem speciel, már kurvára elegem volt. Kibiztosítottam a gépfegyvert, és felbátorodva azon, hogy a kocsi már úgyis "be lett törve", leadtam egy sorozatot a tetőre. Fentről harácsolás, rekedtes sikítás hallatszott, majd a visszapillantó tükörben láttam, amint egy test, a hátsó ablakon legurult. A megdöbbentő csak az volt, hogy mögöttünk, az úttesten, már nem láttam a támadók egyikét sem. Ekkor készültem kifújni magam, de persze megint nem sikerült a tervem. Újra, egy bazi nagy koppanás a kocsin. Még egy? Vagy ugyan az? A rohadt, tetves életbe már! Buci remegő kézzel kapta elő a pisztolyt, majd hátra adta Suzynak. Én közben, hevesen magyaráztam, hogy mi a franc lehet, ami állandóan szívat minket, de abban nem voltam biztos, hogy Suzy, vagy Buci felfogott belőle valamit, mivel épp a fegyverhasználaton vitatkoztak.
Pár golyót még ellőttem, amikor Suzy is csatlakozott a lövöldözésbe. Szerintem úgy 6 skulót ereszthetett hátra. Bár panaszkodott a fegyverre, ami jócskán felrántott, de kitartóan segített nekem a zombi „lerázásban”. Szerencsére egész kedvesen megritkultak mögöttünk a dögök, és a tetőnkről is eltávozott a potyautas. Így érkeztünk a házunkhoz egyre közelebb, amikor eszembe jutott, hogy megpróbálok kapcsolatba lépni KTMékkel, a rádiónk segítségével. Bár recsegős volt a vétel, de a fegyverropogást, és azt, hogy kerüljünk egyet, ki tudtam venni az adásból, ezt továbbítottam is Bucinak, aki megfogadta a kerülés ötletét, a villámhárítóhoz való eljutáshoz. Talán túlzottan is. Pár félholt elcsapása után félrerántotta a kormányt. Majd nagy huppanás, a kocsi megbillent. Suzy sikítását, éles csattanás követte. Megint felfordult velem a világ...
Megálltunk. Körülnézni nem volt sok időm, épp elég volt hallani a hörgést, ami egyre csak erősödött, közeledett. A kocsi az oldalán fekve, a szélvédő kitörve, Buci meg valahol, a kocsi előtt, a ház falánál hevert. Nagy nehezen kimásztam a szélvédő helyén, majd felfeszegettem a hátsó ajtót, hogy Suzyt kisegítsem. Piszkosul fájt a lábam. Nem is igazán tudtam ráállni. Ekkor Buc nyöszörögni, ébredezni kezdett. Megörültem, hogy észhez tért, majd lábra is állt, de ami borzalmasan aggasztott, hogy iszonyatosan vérzett.
Suzy is kikászálódott a roncsból, de ő szerencsére, sértetlenül megúszta a balesetet. Ekkor néztünk igazán körbe, és amitől rettegtünk, beigazolódott. A zombik, a bejárati kaputól elfordulva, félkört alkotva kezdtek felénk jönni. Most, már tényleg nincs menekvés, ezt nem ússzuk meg, gondoltam. Lemondóan néztem fel a házra, Csabeera, és KTMre. Odafutottunk mindhárman a villámhárítóhoz, majd Buci ráordított Su-ra, hogy másszon fel. Miután felsegítettük, és megfordultunk, már igencsak az arcunkba voltak a nyamvadt dögök. Végigfutott az egész életem a szemem előtt. Egy tizedmásodpercre be is ugrott, hogy ez mindig így van a filmekben, és tudom mit jelent...
De ők, nem hagytak minket veszni. Sem Csabee, sem KTM. KTM nem törődött azzal, hogy velünk halhat, egy deszkával a kezében ugrott egy zombi, és Buci közé. Közben, meredten néztem Csabeet, aki épp elhajított egy nitroglicerin bombát. Picsába... mire kimondtam volna, már a lökéshullámot éreztem, valamint a cafatok repkedését, és a vér spriccelését, ami a zombik darabokra hullásából származott. Amint hátraestem, a bal karomba iszonyatos fájdalom nyilalt. Valamibe beleszálltam. Még jó, hogy nem a fejemmel tompítottam... Homályosan láttam. Felemeltem a fejem, körbetekintettem. KTM jobbra, Buci balra feküdt tőlem. KTM próbált feltápászkodni, Buci viszont mozdulatlan volt. Amint előre néztem, épp a tankot láttam elmászni az utcánkból. Biztos vagyok benne, hogy nem hallucináltam. A furcsa csak az volt, mintha kettő lett volna belőle. Persze ebben az állapotban, a kettős látás, nem egy lehetetlen tény, viszont azt nem magyarázta, hogy az egyik tank mászott, a másik meg sétált előtte. Csabee még lövöldözni kezdett utánuk, de már másra nem emlékszem.
A következő kép, a szobában volt. A földön, pokrócon feküdtem, és elég rendesen vérzett a karom. Bucinak az oldala volt bekötve, Suzy meg épp kötszerrel jött felém, hogy bekösse a sebeim. A lábam is nagyon fájt, de abból, legalább nem ömlött a vér. KTM a lábát próbálgatta, eléggé sántított, mikor járni próbált. Csabee a konyhából jött be, és boldogan közölte, a Titán, meghalt. Erre én, visszakérdeztem, hogy megölte-e mindkettőt, de kérdően nézett rám. Fájdalmas nyüszítések közben próbáltam neki elmagyarázni, hogy kettő volt, de akkor valószínűleg, az egyikről lemaradt. Persze nem hitt nekem. Mert ő persze, biztos, hogy tökéletes. Arra nem gondolt, hogy még minket nézett, az egyik elmenekült, még a földön mászó egyed, lassúságára való tekintettel, nem tudott meglógni. Mindegy. Nem akartam balhét, örültem, hogy még élek. Még... Borzasztóan fájnak a sérüléseim. Még jó, hogy Suzy itt van nekünk, és a lehető legjobban ellát minket elsősegéllyel.
Mikor Su kész lett a sebkötözéssel, Bucival egyszerre sírtunk fel a tollainkért, és a papírért, illetve a zseblámpafényért. Ekkor Csabee ismételten előrukkolt egy nagyszerű ténnyel: -Minek zseblámpa? Van annál jobb is! - majd felgyújtotta a rendes lámpát. Akkor figyeltem csak fel igazán, a halk motorhangra, ami a harmadik emeletről szűrődött le. Aggregátor. Isten áldja Am...az Aggregátorokat, és a két barátunkat, akik elvonszolták a lakásig, majd beüzemelték. Rossz hírekben sem volt azért hiány. Bár tudtam, hogy Buci összetörte a kocsit, reméltem, hogy még használható lesz. De Csabee, megölte a reményem utolsó, apró fénysugarát is. Közölte, a kocsi a robbantás martalékává vált. Ráadásul a gépfegyverem is kifogyott, nincs több táram se. Ideje lenne bejutni, valami katonai bázisra, és csórni egy hatalmas lőszeres ládát...
Suzy időközben megjött a fájdalomcsillapítókkal. Buci már kezd bekómázni, én is bevettem a gyógyszert, már kevésbé érzem a fájdalmaim. Jó lesz kipihenni magam, így sem hiszem, hogy a napokban túlzottan hasznavehető lennék. Ráadásul rám férne az alvás, hogy ne járjon folyton a családomon az agyam.
