Új hét. A második. És még mindig élünk. Tegnap megígértem magamnak, hogy nem fogom megint alig elhinni. Pedig, alig hiszem el...A mai napot a kupaktanácsunk pihenőnapnak ítélte, egyfajta kis ünnep. Szóval, éljen a pihenő. Kivéve, hogy az enyém már kora éjjel véget ért. A délutánt alvással töltöttem, a tegnap előtti nap eléggé kifárasztott. Éjjel átvettük Cobbal KTMéktől az őrséget. Frissnek éreztem magam, és szinte kipihentnek. Nem is beszélve arról a kellemes gondolatról, hogy nem kell ma semmit csinálnom, csak élveznem, hogy élek.
S azon keseregni, akik talán már nem is élnek. Hihetetlen messzinek tűnt az az idő, mikor még nyüzsgött köröttünk az élet, minden rendben volt... Most itt állok egy idegen ház kertjében, egy házéban, amire egyébként csak fitymálóan elhúznám a számat, hogy fuj, de ronda. Micsoda erőd. S most ennek köszönhetem az életem. Vajon mi lehet a szüleimmel? Hol vannak? Féltem belegondolni, hogy már nem élnek. Alig egy hete még minden rendben volt... Róttam a köröket a kertben, felettem a felhős ég. Az utcán csend. Pislantottak egyet megint a lámpák. Aztán újra. Következő pillanatban pokolbéli sötét borult rám. A hold elbújt a felhők mögött, s az egész városban minden lámpa kihunyt...
Elsőnek pánikba estem. Annyit sem láttam, hogy azt tudjam, én hol vagyok, nem hogy a ház. Nem mertem mozdulni, vártam, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. De az egyetlen, amit elértem, hogy mindenhol fekete alakok kezdtek el mozogni, én meg kést rántottam. De csend volt. Aztán fénycsóva vágta szét az éjszakát. Megpördültem, s abban a pillanatban elvakított a fény. Hunyorogva próbáltam kivenni, ki van ott. Végül csak a hang segített. Cob volt az, a zseblámpával a kezében. Megnyugodtam, körbenéztem a kertben. Éppen ugyanúgy volt minden, mielőtt a sötétség beállt volna. Bementünk a lakásba, próbaképp felkapcsoltuk a lámpákat, de sötétség maradt csak. Meghalt a hálózat, úgy tűnik. Kész csoda, hogy eddig bírta. Szóval, akkor lassan elfeledhetjük a civilizáció minden áldását. Belegondoltam, mi lesz a boltokban, ahogy lassan felengednek a húsok, megromlik minden a hűtőházakban... Már most is egy érezhető bűz lengte körbe a várost, de ha minden más is elkezd megromlani. Szerencsére közeleg a tél, s nem sokáig kell bírnunk a szagokat, de nyáron kezdődik minden elölről. Ha a zombikat túl is éljük, valami betegséget tuti elkapunk. Bár, embertől biztos nem. Türelmetlenül vártuk a hajnalt. Kétségbeesetten lassan köszöntött be, s magával hozott egy könnyű kis esőt is, az ősz első leheletét. Ültünk benn a házban, hallgattuk, ahogy a tetőn ömlik a zápor. Közben megnéztem a biztosítékokat. Minden rendben volt, egy sem sült ki. Szóval csak leálltak az erőművek. Remélhetőleg nem felrobbantak... Esett az eső. Egyhangúan a szürke égből.
Én meg gondolkoztam. Mi mást tegyek? Két dolog foglalkoztatott igazából. Egyik az állandóan visszatérő téma, a család. Szülők, nagyszülők, rokonok. A szívem összeszorult, ha csak eszembe jutott, hogy talán már ők is ott kószálnak valahol. Elhegyezem a gondolatot. Nem könnyen, de nem tehettem mást. Élni kell, s azzal, hogy átadom magam a gyásznak, mi nem jutunk előrébb. Maximum, ha a sír felé akarunk menni...
De volt még egy nagy gond. Hamarost tél. És nincs fűtés, nincs áram már, nincs hova menni, s mit fogunk enni? Csak konzerven nem élhetünk sokáig. Bár, tavasszal talán tudunk majd ültetni valamit, esetleg elmegyünk vidékre. Ami nem is volna rossz ötlet, talán jóval biztonságosabb ott az élet. Viszont jóval nagyobb esélyel halunk éhen. Kellene szerezni valami járművet. Ez nem lesz vélhetőleg nehéz.
Ezenkívül... Már csak élni kéne. Talán ez lesz mind közül a legnehezebb. Csabee sebe szépen kezd gyógyulni, időnként begyógyszerezzük, s mióta van tár a pisztolyába, álló nap mást se csinál, csak a hülye tárat buzerálja.
Lassan telt a nap, s most meg este van. Degeszre ettem magam, s nyugodtan heverhetek a pokrócomon, mellettem Suzy. KTM áll a fal mellett, néz ki az ajtón, én meg mindjárt rászólok, hogy csukja be az ajtót, mert hideg van. Bár a levegő felfrissült a dögletes halálbűz megmaradt még benne. De sokkal elviselhetőbb lett. Viszont most abbahagyom az írást, kicsit még bámulom az plafont, aztán lesz még estére egy megbeszélés, és irány aludni. A fél éjszaka megint a mienk cobbal. Kéne még ember. Utálok éjszakázni. Aztán alvás hajnalig. És holnap? Lesz majd még egy nap, reméljük. Kell még szerezni elemet, meg zseblámpát. Öt emberre három kevés, és ha lemerülnek, itt maradunk a sötétben. Még jó, hogy Cob szerzett lámpát. Én tuti otthagytam volna... Kezdődik a kupaktanács. Holnap megírom, mit határoztunk. Írtam már, hogy rühellek kézzel írni?...
