Új nap, új cél. Hmm, jobb kezdés, mint az alig hiszem el. Sikerült kitalálni, hogy hogyan tovább. A tegnap esti, vagyis éjjeli kupaktanács elég sokáig elhúzódott, de végül találtunk közös nevezőt, és sikerült eldönteni, hogy merre menjünk, mit csináljunk az elkövetkező napokban. Esetleg években? Mindenesetre, úgy határoztunk, hogy most még nem hagyjuk el a várost. Igaz, a vidék sokkalta biztonságosabb lenne, viszont élelem, helyismeret, és hasonlók hiányában esélyesebb, hogy még gyorsabban feldobnánk a talpunkat, mint itt.

Szóval, egyelőre maradunk. Vagyis, egész pontosan költözünk valamikor a napokban. Elsőnek fel akarunk pakolni elég készletet, kéne szerezni egy járművet, aztán irány külváros! A vasúttól nem messze, amennyire vissza tudtam emlékezni, biztonságban lehetnénk. Arrafelé van bolt, ahol tudunk szerezni kaját (legfontosabb), vannak nem túl nagy házak, amit meg tudnánk erősíteni (második legfontosabb), és nem laknak arra annyira túl sokan. Inkább csak raktárak, műhelyek vannak. Szóval, olyanok, amik nekünk kellenek. Szerszám, felszerelés. Biztonság... Már persze, ha ebben a világban létezik biztonság.

Első feladat mindenképpen a készletek összeszedése, mielőtt minden tönkremegy a boltokban. A konzervek ráérnek, azok elvannak egy darabig, de a liszt, cukor, só, egyéb alapanyagok nem várhatnak sokat. Ha egyik megzsizsikesedik, akkor jövő ilyenkor eszünk kenyeret legközelebb. Szép sorrendben felírtuk a tennivalókat. Van a közelben pár bolt, sorba kifosztjuk, amit lehet, elhozunk. Kell még benzin, minden mennyiségben. Meg minden, amit menet közben találunk, és minden más, ami csak mozdítható. Magyarán, ha a lakás nagy része megtelt, akkor kezdhetjük a költözködést.

Viszont egy nagy gond akadt. Öten vagyunk, és egy embert nem szabad hátrahagyni. A ház sem maradhat őrizetlenül. Viszont akkor már csak három ember maradt, akik elmennek gyűjteni. Ami azt jelenti, hogy egyszerre csak egy boltot tudunk kipakolni. Szóval az elkövetkező egy, esetleg két hét a tegnap meghozott döntések alapján fog telni. Hacsak nem történik valami, egyenlőre előre nem látott esemény. Mint például egy zombihorda. Egyelőre nem próbáltak átmászni a falon, de nem tudni, ez az állapot meddig fog tartani. Vagy esetleg, ha elegen támadnak, lehet, át tudják törni a betonfalat. Akkor pedig nagy gázban leszünk. Eddig még csak kétszer találkoztunk nagyobb hordával, de az sem volt harminc-negyven zombinál több. El sem tudom, mi történne, ha szembekerülnénk egy pár ezres hordával. Vagyis el tudom képzelni: gyorsan megérkeznénk a másik oldalra. Az összes fegyverünk egyetlen darab pisztoly, 14 tölténnyel. Ami, ha Csabee halálpontosan céloz, akkor is max. 28 zombit küld hosszabb utazásra. Már persze, ha minden töltény kettőt ölne... Aminek az esélye kb nulla.

Szóval. Elsőnek Cob, én és KTM indul boltfosztásra. Suzy Csabeeval otthon marad. Kora hajnalban Csabee ébresztett minket. Kipakoltunk minden a táskából, csak minimális kajaadagot hagytunk magunknál, egy kulacs víz (citrommal! Azt is szerezni kell, mert már fogy. Mi lesz velem, ha megromlik mind? Lopok egy repülőt és vár Görögország.) KTM elmaradhatatlan vascsöve, eszkábált rá egy markolatot, Cob és én maradtunk az elmaradhatatlan késnél. Eddig is szerettem a kést, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az életem köszönhetem neki, pláne ennyiszer... Elindultunk. Odakinn viszonylag csend uralkodott. Az eső elmosta a vért, csupán néhol feketedet pár folt. Nem kellett szerencsére nagyon messzire menni. Visszatértünk a bolthoz, ahol elősször laktunk. Vagyis, másodszor. Az odafelé út esemény nélkül telt el, bár áttértünk a bujdosásra. Nem mintha hosszú út lett volna...

Kicsit nosztalgikusan néztem a tetőt, ahol kettő egész napot eltöltöttünk. Tőlünk nem messzebb ott volt az első lakásunk. S valahol a ház tövében, egy asztal alatt fekszik az első három, aki meg akart ölni minket. Hja, emlékek... Nekiálltunk átkutatni a boltot. Nem volt valami nagy ugyan, de azért bőven volt mit összepakolni. A hűtők már bőven olvadoztak, amit sajnáltam, mert összefutott a nyál a számban, ahogy egy finom sós rántott húsra gondoltam. Erről egy ideig lemondhatok... Nem szeretem a konzervhúst, írtam már? Mert nem szeretem, de nagyon nem... Felbáláztuk az elcipelendőt. Liszt, cukor, citrom, még több citrom. Cob elkezdett rám nagyon csúnyán nézni, ahogy hurcoltam oda a rekesz citromlevet. Abbahagytam. Egyenlőre két üveg elég lesz. Ha már nincs hideg víz, legalább savanyú legyen... Mire megpakoltuk magunkat, már dél felé járt. Elindultunk hazafelé.

Meleg őszi nap sütött ránk, aminek örültem, mert nem kell fázni, és utáltam, mert újabb bűzfelhőket eresztett az ég felé. Nem tudom, mikor fogom megszokni ezt a szagot... És ez még csak az emberek. Mi lesz, ha minden hús, gyümölcs nekiáll rohadni a boltokban, piacokon? Már most is kezdtek nyüzsögni a bogarak. Bárcsak tél lenne... Otthon megkezdődött a majd másfél mázsa teher elpakolása. Ég áldja a strapabíró túratáskákat! Meg a hátfájásomat. A következő menetben be kéne menni a gyógyszertárba, és szerezni valamit Buci hátára.

Elraktuk a cuccokat a raktárnak kijelölt két szobába. Eléggé elvesztek a szoba sarkában, de pár falemezt összetákolva egészen jó kis elválasztó boxokat csináltunk, szóval bízhatunk benne, ha valamelyik tönkre is megy, a többi még jó lesz. Csak ne feledjem el időről időre megnézni, jók-e még. Utálom a kukacokat. Nagyon. Most viszont abbahagyom az írást, mert sötétedik, és megint én éjszakázok Cobbal. Csak először Su még megdomöckéli a hátam, mert leszakad.