Ma egy vidám szabadnapunk volt. Nem csinálni semmit, csak lenni otthon, békésen, és azon idegeskedni, mi van otthon vajon.
Felmásztam a tetőre, és szemügyre vettem, mi van odakinn. Cob is csatlakozott, együtt nézegettük a világot. Ami kicsit füstös, kicsit koszos, és erősen véres volt. A tegnapi akciónk meghozta az eredményét: odakinn tobzódtak a zombik. A hullák már mind eltűntek, s mivel a kar magától nem mászik el (legalábbis eddig még nem vettünk észre ilyet) szóval valószínűleg megették... Kíváncsi vagyok, vajon levadásszák az állatokat is az erdőben? Vagy ha esetleg betévednek a városba, akkor itt végzik zombi eleségként? Egyelőre ennek semmi jelét nem láttuk, mindösszesen azt, hogy egyetlen háziállatot sem találtunk. Se madár, se kutya, macska, de még egy hörcsögöt se találtunk sehol. Mondjuk az is igaz, hogy nem is jártunk még nagyon sok lakásba. Itt is kicsit ideges vagyok néha, főképp éjjel, hogy vajon mikor törnek ránk a háziak. Ez a veszély, tudom, nem fenyeget, de akkor is... Fura.
Tegnap viszont végre főtt kaját ettünk. Ideje volt. Igaz, csak melegített konzerv volt, meg Suzy sütött kenyeret (vagyis pitát, mert nincs élesztőnk. Én meg átkozom magam, hogy régen miért nem néztem jobban utána, honnan lehet élesztőt szerezni? Hülye wikipedia...). Ültünk a tetőn, majszoltam a, még meleg kenyerünket, az elsőt, mellé paradicsomos húsgombócot ettem, s ha nem lett volna köröttem pár ezer zombi, komolyan mondom, még jól is éreztem volna magam. De voltak, sajna... Nagyon új vonásokat így, messziről nem sikerült észrevenni rajtuk. Felírtam gondolatban megint, hogy kell szereznünk egy távcsövet.
A nap végére lassan elfogytak az utcákról. Csak azok maradtak, akiket már eddig is láttunk. Kicsit kezdtem magam tudósnak érezni, aki egy idegen életformát figyel meg. Kár, hogy én voltam most az üveg mögött. Fordítva jobban tetszene... Néhány, eddig még nem megölt zombi (ilyen kettő volt) akik ténferegtek az utcán. Én meg rászántam az egész napomat, hogy figyeljem, mit csinálnak. Nem pihentek le, bár néha egyik-másik elesett, és néha csak pillanatokig, néha viszont percekig úgy maradt. Ezt is felírtam, hogy jól jöhet még. Stratégailag nem, ugyanis ha bármi történt (ez általában az volt, hogy egy cserépdarabot mellédobtam, amíg Cob nyomatékosan meg nem kért, hogy hagyjam abba), kapásból felpattantak, és nézték, merre van a préda.
A másik meg, amit szemügyre vettünk, hogy egyáltalán nem emlékeznek (vagy nem érdekli őket), hogy mégis merre van az otthonok. Ha néha be is tévedtek egy házba, általában hamarosan ki is jöttek onnan. De ez a mozgás is ugyanolyan véletlenszerű volt, mint a többi. Pedig, a járda-út esetet figyelve azt hittem, hogy van valami régi, még emberi reflex, de ha van is, az "otthon" nem tartozik bele. Mint ahogy a társas kapcsolat sem. Remekül elvoltak egyedül, kószáltak, ha mégis találkoztak, egy pillanatra ledermedt mindkettő, majd kikerülték egymást, s folytatták a céltalan körözést. Hogy nem unják? Mert én már kezdtem nagyon.
Csabee közben meg benn siratta az ellőt golyóit, KTM meg hevesen magyarázta neki, milyen hülyeséget csinált, ugyanis a gázpalack nem robban fel attól, hogy belelőnek. Erre Csabi meg vigyorgott, és megmutatta a fekete krátert, ahol mégis felrobbant. És kezdték elölről. Szerintem legalább tízszer felmásztak, megnézték, aztán visszamentek. Hogy nem unják? Nézni is rossz... Lassan én is abbahagyom a tetőlést, mert elzsibbadtam, Su megint valamit főz, és én meg éhes vagyok. Holnap talán már nem lesz házfogságunk, szóval belekezdhetünk a terv további részébe. Vagyis kaja, és valami jármű. Ugyan, már lassan két hét
elteltével szinte semmi esélyünk, hogy a családjaink otthon várnak minket, de talán lesz egy üzenet, egy cetli, vagy bármi, ami alapján elindulhatunk. Valami... Addig csak a remény marad, hogy élnek. Mi még élünk...
