HTML

Necronote

Csend van. Mély, halotti csend. A széttört úttest résein fű nő, rozsdásodó autók állnak, türelmes várakozással. Valahol a messzeségben megmozdul valami, fekete pont süvít át a tájon. Idegesen összerándulsz, vérnyomásod az egekben. Aztán megnyugszol. Csak egy magányos szarvas. Csak egy szarvas.... De mögötte tömeg közeleg. Hangos csattanással kibiztosítod a fegyvered. Ők nem menekülnek. Téged akarnak...


Küldj e-mailt nekünk:
necronote@gmail.com
Necronote InfoSite

Friss topikok

Chat

Facebook

Sir Butcher, szeptember 18. - 15. nap

2010.01.22. 19:23 :: Sir Butcher

 

Újabb nap, újabb izgalmak. Hja, költözünk! Szerintem még kicsit korai, ugyanis a boltot nem pakoltuk ki teljesen. A jövőre nézve meg nem ártana, ha a jövendő lakóhelyünk (remélhetőleg végleges) körül minél több teli bolt volna. Szükség van valami nagyobb erődre, ahol biztonságosabban meghúzhatjuk magunkat. Az a hústoronynak nem hinném, hogy túl nagy gond volna átjutnunk a falon...
 
Cob hajnalok hajnalán ébresztett. Szó szerint... Írnám, hogy még épp csak pirkadt, s halkan dalolt egy madár, de figyelembe véve, hogy jóformán egy madár sincs a környéken (vagyis egyáltalán nincs, pár, nagyon-nagyon magasan körözőt kivéve), úgyhogy csak korán volt. Cob lelkesen magyarázott valamit, én meg azzal voltam elfoglalva, hogyan tudnék úgy aludni még pár percet, hogy neki ne tűnjön fel. Ez a foglalatosság egészen jól ébren tartott. Annyit igaz összeraktam abból, amit felfogtam Cob szövegéből, hogy költözünk. Meg valami tervemet emlegette, de igazat megvallva, korán reggel az össz terv ami felrémlett a fejemben, az kimerült az alvás további mélyítésében. De azért körvonalazódott a helyzet. Költözünk el, csinálunk erődöt. Legyintettem. Hajrá, menjünk... Közben még beugrott a tegnapi terv, vagyis a nitroglicerin dinamitrúddá konvertálása. Mész, meg papír kéne. Meg valami kanócnak, amit nem alszik ki, ha eldobjuk. Ezt elmagyaráztam Cobnak, aki kirohant a konyhába, és behozott egy rakat újságpapírt. Igyekeztem nem úgy nézni rá, mint a hülyére. Nekem valami karton, vagy hasonló kéne, ami nem esik szét elemeire, ha belecsavarok valamit. Mindegy, megköszöntem...
 
A reggeli egészen jóra sikerült. Külön hála Suzymnak a finom kenyérért, és remélem a pokolban ég, aki ezt az ehetetlen disznódarabokat a dobozba passzírozta. Át fogok térni az olajos halra... Kéne szereznünk valahonnan egy hűtőszekrényt. Meg egy aggregátort. Meg egy tankot, ha már itt tartunk. Elnapoltam a problémákat, nekiálltunk pakolni.
 
Ki be rohantunk a lakásból, hátunkon cipelve a megpakolt zsákokat, benne azokkal a kajákkal, amit a pár nap alatt sikerült hazacipelni. Közben Su beleveszett a lakásba, majd hamarosan visszatért egy néhány kosárral, meg dobozzal. Átpakoltuk, amiben nem bíztunk meg, hogy bírja az utat. Elsősorban a gyümölcsöt, almát, hasonlókat. A szóródóáru került a dobozba, isten se tudja, milyen lesz az út odáig, ahová megyünk. Cob azt mondta, a Városligetnél tud valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat. Én meg tovább álmodoztam a lakásról, aminek szépen vasbetonnal beépítjük az ablakait. Micsoda labort lehet majd csinálni, hja!
 
Csabee beült a volán mögé, Cob az anyósülésre, KTM meg Su hátra. Én is épp készültem behuppanni, mikor eszembe jutott a maradék készletünket meg csak így otthagyjuk. Szóltam Csabeenak, hogy el kéne barikádozni a bejáratot. Ha esetleg túlélő jár erre, akkor ők el tudják húzni, de legalább a zombik nem barangolják be. Nem lenne túl jó, ha várna minket valami meglepetés. Ő egyetértett velem, majd kipattant, kinyitotta a kaput, kihúzott egy konténert. Nekem meg felcsillant a szemem. Lehet vezetni! Soha jobb alkalmat! Becsüccsentem a helyére. Mire jött vissza, már bekötöttem magam. Morgott egy sort, de beült hátra.
 
A motor szépen, pöccintésre indult. Óvatosan elindultam. Cob navigált, én meg igyekeztem tempósan haladni, de nem lefullasztani a motort. A város közepén nem volna jó ötlet... Szerencsére az út viszonylag autómentes volt. Néhol kialakult nagyobb torlasz, de szerencsére egyetlen rendőr sem volt a környéken, aki elveszi a jogsimat, amiért a szembesávba megyek... Közben elhűlve néztem a várost.
 
Mintha egy háború után lennénk. Nem voltak ugyan romosak az épületek, bár pár ház ki volt égve. Furcsa, hogy nem égett le az egész város. Bár ez magyarázható azzal, hogy egyszerűen nem volt annyi minden, ami égjen. Elektromosság nuku, gáz nuku. Víz meg, ami maradt a csövekben, segített az oltásban.
 
Az egyetlen gond a közlekedéssel az volt, hogy nem minden zombiban volt meg az a jó öreg reflex, hogy a járdán maradjon. Néhány lazán kódorgott az utcán, én meg kerülgettem őket, mint a hülye. Amíg meg nem volt életem első gyalogos elütése... Azt hittem, hogy menten szívrohamot kapok. Alig bírtam magam meggyőzni, hogy csak egy zombi volt... Már szinte megnyugodtam, mire Cob felordított mellettem, hogy forduljak balra, itt és most hirtelen. Félrerántottam a kormányt, beletapostam a fékbe. Az autó persze reagált, ahogy az ember várta volna. Vagyis majdnem felborultunk. Csabee  ordibált hátulról, Cob meg röhögött, én remegtem. Innentől inkább lassítottam, nem bíztam meg már a navigátorban. Végül élve odajutottunk. Ahogy lefékeztem, ahol Cob kívánta, szinte kapásból megláttam az álmomban látott házat. Három emelet, plussz egy, meglehetősen alacsony, tetőtér. Alacsony ablakok, vastag falak. Mi kell több a boldogsághoz?
 
KTM persze nekiállt vitatkozni, hogy ennyire marhák nem lehetünk. Lecseréljük a vastag kertfalat egy csupa ablak kis vityillóra? Én meg érveltem, hogy lehet csupa ablak, de ha az ablakokat lenn kiküszöböljük, akkor lesz egy sokkalta nagyobb házunk, ami klasszisokkal biztonságosabb. Igaz, dolgozni kell vele, de nem ártana gondolni arra sem, hogy esetleg a jövőben találunk túlélőket (akik túl is élik a velünk való találkozást, ugye...), nekik is kell hely. Közben meg Cob és Csabee eltűnt. Megcsóváltam a fejem, kezembe fogtam a pisztolyt (ugyan még sosem használtam...) és bementünk utánuk.
 
Épp az első emeleten nézelődtek. KTM leoltotta a fejüket, én meg elnéztem az első ajtó felé. Felosztottuk a házat, aztán Su, KTM meg én elindultunk az első ajtó felé. KTMel felidéztük a SWATos múltunkat. Stukker ki, kibiztosít, késtok kiold. Kétoldalt felálltunk az ajtóhoz, óvatosan kinyitottam. Csend. Beóvakodtunk a lakásba. Félhomály, a belső kertből nem sok fény szüremlett be a behúzott függöny résein. Vér sehol. De zombi volt... Szegény pára bambán bámult ránk, testén szakadt ruha, karján, nyakán harapásnyomok. Nem gondolkoztam. KTMel egy időben nyitottunk tüzet. Az első benyomásom életem első lövéséről az volt, hogy eltörtem  csuklómat. Egészen biztos vagyok benne... Viszont a zombi meghalt. A következő lakásban már rutinosak voltunk. Félrehúztuk a függönyt, és amíg a lakás minden millimétere nem volt átkutatva, nem engedtük le a fegyvert. Persze, üres volt. Mint a másik három is. Ha, a piszok mázli megint mellénk állt.
 
Cobék is éltek még szerencsére. A harmadik emeletet együtt vettük kezelésbe. Csabiék a második, KTM meg én az első lakást vettük szemügyre. A rendetlenséget, koszt, szétdobált ruhákat leszámítva tiszta volt a terep. Úgy tűnik, mi voltunk egyedül ilyen barmok, hogy itt maradtunk a városban. Épeszű emberek mind világgá mentek... A hátunk mögül felugatott egy gépfegyver. Gyors sorozat, majd csend. Semmi sikoly, ordítás. Akkor minden rendben. Mire KTMmel végeztünk a harmadik lakással, Cobék még épp, hogy befejezték a másodikat. Kilestem, hogy minden rendben van-e? Nem volt. Az utolsó, még átkutatlan lakásból egy zombi indult ki, valószínűleg a lövöldözésre felfigyelve. Mire utolértem, már nem volt messze az erkélyen épp kihajolóktól. Gondolkozás nélkül lőttem. A csuklóm fájdalmasan tiltakozott, ahogy igyekeztem megtartani a fegyvert. Két lövésből kettő talált. Bár, hogy halálos volt, vagy sem, nem tudom, mert a célpont átbukfencezett a korláton. Mindegy, a célnak megfelelt. Csabee hullazöld arccal nézett vissza, majd mondta, hogy a maradék ránk marad, de a szobába ne nézzünk be. KTM érdeklődött, és gondolatban átszámoltam a maradt golyókat, majd beléptem. Előjött a fehér elefánt esete: kapásból jobbra néztem. Az egyik legvéresebb rémálmom nézett vissza. Darabokra szaggatott, lőtt, tépett nő egy feketéllő vértócsa bűzős közepén. Elgondolkoztam rajta, hogy hányjak, vagy ne hányjak. Persze az előbbi állt nyerésre, mikor megzavartak. Szemem előtt vörös karikák ugrálnak a visszatoloncolt rókáktól, mikor hörögve felbukkant egy hasonlóan véres delikvens, és, a változatosság kedvéért, a fejemet kérte volna.
 
 
Felrántottam a stukkert, beleeresztettem a maradék tárat. Vagyis a három töltényt, ami maradt. Majd röhögtem. Azt hittem, még négy van, de az utolsó már üresen kattant. Épp megkönnyebbültem volna, mikor a tekintetem visszakalandozott a halott nő felé. Búcsút vettem a reggelimtől (ami se be, se ki nem volt jó...), majd leküldtem az erkélyről. Lesz mit takarítani basszus, ha tényleg ide akarunk költözni...
 
Az utolsó két lakás már üres volt. Megbeszéltük a további teendőket. Ma éjjel a második emeleten alszunk, szokásos őrség, aztán holnap pakolunk, takarítunk, építkezünk. Én meg tovább utazok a dinamitgyártásban. Ki kell még cserélni a tárat, aztán kezdem az őrködést. Vagyis bámulom a fákat, ahogy lassan a sötétség megeszi a színeket, majd felpislákolnak a csillagok. Szeretem az éjszakát. Bármennyire is félelmetes, szeretem. Olyankor megszűnnek a határok, kitágul az élet. S pillanatokra megengedi, hogy elfeledjem a félelmeimet. Csak csend van, semmi más. Ja. Álmos vagyok.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: költözés akció szállítás zombik sir butcher 15. nap

A bejegyzés trackback címe:

https://necronote.blog.hu/api/trackback/id/tr21693492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása