Na, ma kiderült, hogy a piszok mázli tényleg hozzánk költözött. Valószínűleg nem maradt elég ember, akivel legyen, és úgy döntött, mostantól minket boldogít. Szóval, összefoglalva: még élünk. Kicsit egoistán összefoglalva: nekem köszönhetően. Hehe.

A hajnalt Csabeeval őrködve, és beszélgetve töltöttem. Nem történt semmi említésre, vagyis írásra méltó. Csend volt, a távolban pár zombi mocorgott, én meg néztem, ahogy mind hidegebb lett. Már látni hajnalban a leheletem... Sürgősen kell szerezni valami fűtésre alkalmas dolgot. Ha minden kötél szakad, jöhet a jó öreg hordóban-ég-a-tűz megoldás. Melegnek meleg, mégha nem is szép. Akkor is félek a téltől, na.

Megejtettük a reggelit (hideg lencsekonzerv, bah...), majd felpakoltuk a fegyvereket,némi innivaló, aztán mentünk le a kocsihoz. Ajtó elbarikádoz, és mire végeztem, Csabee már bevetette magát a volán mögé. Legyintettem, mi mást kezdjek vele? Majd lopok magamnak egy saját kocsit. Választék van bőven. Cob maradt az anyósülésen, navigálta Csabit, aki közel sem vezetett annyira jól, mint én. Menet közben elütöttünk vagy három járkálót. Én meg azon gondolkoztam, vajon a fagyott robbanószer robban, vagy nem robban? Meg egyáltalán, fagyott-e még...? Csabee tuti felrázza. Szerencsére otthon minden rendben volt (már amennyire egy kukákkal elbarikádozott ház rendben lehet). KTMel előrementünk, átkutattuk a terepet. Sehol semmi. A készletek érintetlenül, a bombák halálra készen. Minden rendben. Míg a többiek elkezdték pakolni a dolgokat, én lógtam egy sort, és végignéztem a kémcsöveket. És konstatáltam a láda oldalán lévő lyukat, ahol fehér köd gomolygott. Odabenn hasonlóan vidám kép fogadott. A szárazjégből már csak apró kis darabok voltak, a lombikok ott álltak az állványban. Még jegesen, de már kezdett zselésedni az anyag. A francba.

Kirohantam a konyhába, összeszedtem a maradék papírt, belecsomagoltam őket, aztán egy pulcsiba szintén. Talán hazáig nem olvad ki. Közben köddé vált a maradék jég is... Elmormogtam magamban egy halk imát. Add, hogy ne most találjunk egy kátyút, mert különben... Magamhoz öleltem a ládát, és nagy óvatosan igyekeztem kifelé. Odaadtam KTMnek, beültem a kocsiba, ő meg a kezembe nyomta. Éppen, hogy kiláttam mögüle, de nem baj. A Halál úgysem fog bemutatkozni, szóval ilyen bajom nem lesz... KTM még beszaladt a házba, kihozta a gázpalackra a szelepet. Körbenéztem. Lábam alatt palack. A lábam mellett szintén palack. A kezemben majdnem egy kiló nitroglicerin, ami lassan kiolvad. Csak úgy halkan elsóhajtottam magam. Nekünk végünk van.

S ahogy elindultunk, kiderül, hogy egyáltalán nem járok messze az igazságtól. Bár Csabee bemutatta az évszázad óvatos indulását, a hátunk mögül valami elindult. Mint egy vonat, vagy nem is tudom mi. Csukott szemmel reméltem, hogy csak képzelődöm. De nem. Megjött az emberhegy. Hátrafordultam, s belezöldültem a látványba. Egy oldalutcából indult felénk, egy nagyobb raj zombival. Csabee beletaposott a gázba, de ők is elindultak. Patakokban folyt rólam a víz, ahogy néztem, hogy lassan-lassan, de leszakadnak rólunk. Csak éppen az út sem volt alkalmas a menekülésre, mindenhol akadályok, autók, s Budapest védjegyei, a kátyúk. Cob végül megunta, lehúzta az ablakot, tüzet nyitott. Drive-by, oh yeah baby... Csatlakoztam én is. Félkézzel lőttem hátra (hogy minek, nem tudom. Max az eget találtam el, vagy a betont...) a másikkal meg öleltem a dobozt, igyekeztem kiegyensúlyozni minden huppanót, gyorsulást vagy fékezést. Közben az izzadtság folyamot indított rajtam, s lábam alatt lassan kialakult a Csendes-óceán. Aztán elmaradtak. Talán lemaradt az a titáni darab, és nélküle már nem akartak futni, isten tudja. Hazaértünk. Egyben! Nem hittem volna...

Pakoltuk a maradék készletet a házba. Az ötödik lakást megkaptam fegyverteremnek, oda szállítottuk be a gázpalackokat, meg a bomba alapanyagokat. Kinyitottam a dobozt. Az előbbi zselé már mind jobban folyadék lett. Leizzadtam. Vagyis folytattam a patakzást. Odakinn dübörgés hallatszott. Megtalált minket... A titán, meg a horda. Cob mellől néztem ki az ablakon. Egy méretes horda, s mögöttük kibukkant a hatalmas test. Cobék kibiztosították a fegyvereket. Su hátul sápadozott, én meg rohantam vissza a szobába, mint a hülye. A másik szobából szórványos lövöldözés hallatszott, én meg közben a, már majdnem üres palackra felraktam a szelepet, majd begyújtottam a lángot. Fölé tartottam a lombikot, és egy papírral kavargattam. Odakintről morgás, üvöltözés, meg isten tudja milyen hangok hörrentek fel. Fogtam az üvegcsét, visszamentem Cobékhoz. Összeszorítottam a fogam, és belevágtam a tömegbe.

Szinte lassítva néztem, ahogy elszáll az üveg, aztán eltűnik az emberi alakok között. Még talán földet sem ért, mikor már feltámadt bennem a kétség. Nem fog robbanni. Nem is jó a keverék. Eltoltam... De nem. Egy ezredmásodperccel később hatalmas robbanás villant fel, beton, és emberpor. Elvakulva pislogtam. Mire visszatért a látásom, már elült a por. Megnyugodtam. KTMék közben azzal szórakoztak, hogy az ablakból lőtték le azt a pár öngyilkos kommandóst, akik az ajtónkat verték.

Aztán Csabee meg velem ordítozott, hogy mit tettem a kocsival. Én meg pislogtam, aztán csak vigyorogtam rá. Majd megkérdeztem tőle, hogy az jobb, ha az emberhegy egészben nyeli le, de a kocsi sértetlen? Erre megnyugodott. Nekem meg leesett, hogy kocsi nélkül nem kéne koslatni az utcán egy zsák mészért, de a legközelebbi gyógyszertárról sincs nagyon sok infónk, szóval a következő bombagyártás várat magára. Valameddig. De azért az egóm se bírta nagyon tovább, vidáman mesélgettem a tervet, amit ők elleneztek. Este van, odakinn meg egy rakat véres hulla, embercafat... Azt hiszem, nem fogunk nyugodtan aludni. Még jó, hogy megmaradtak a töltényeink... Mármint az ÉN töltényeim.