Este van. Az előbb kértem KTMtől egy füzetet, hogy én is elkezdjem leírni, mi történik velünk. Eddig igazából az írói vénám a legteljesebb mértékben csendben volt, a menekülés jobban lefoglalt, mint az, hogy mi, s miért történik. De lassan, nem is tudom, de kezdem megszokni, hogy menekülünk, félünk, s azt számoljuk, lesz e még reggel. Hogy tovább fussunk. Pedig még egy hét sem telt el... Furcsa, mennyire gyorsan előtörnek az emberből az ösztönök, ha a túlélésért kell küzdeni. Igazából ma volt rá a legjobb helyzet. A tegnap, s azelőtti napok lassan összemosódnak, mint egy régi rémálom, képek, fejek, üvöltések csendülnek föl belőle. Mondjuk, nem igazán szeretnék emlékezni rá... Jobb is, túl sok halált láttunk. Egy életre elég lenne...

Hajnalban Én voltam a soros  őrségen. Ahhoz képest, hogy én sem szerettem nagyon éjszakázni, a túlfeszített idegek megtették a hatásukat. Csak tudnám, meddig bírom még... Elveszett az időérzékem. Álltam a lassan felfoszló sötétben, néztem a társaim, lassan körvonalazódó alakját. Csend volt, megint. Ha nem egy tetőn álltam volna, s nem emlékeznek arra, ami eddig történt, szinte azt hihetném, béke van. De nem volt. Kivettem a zacskóból egy szelet kenyeret, minden harapást lassan forgattam a számban. El fog fogyni. Minden, minden el fog fogyni a városból. Borzongva gondoltam bele, hogy mi lesz velünk két hónap múlva? Marad a konzervhús, a konzervgyümölcs, lekvár, és befőtt. És jön a tél...Legalább kenyerünk lesz. Skorbut a szárazföldön, az volna csak az igazi feketehumor. Elmosolyodtam a félhomályban. Kisétáltam a tető szélére, elnéztem a távoli utcákba. Semmi mozgás. Ránéztem az órámra. Még csak hajnali fél öt volt. Egy óra még, s felkel a nap. A szemem sarkából láttam, ahogy a pislákoló lámpafényben megmozdul valami. Odakaptam a fejem, de semmi. Talán csak villant a lámpafény... Kicsit fáztam az éjszakában. Lassan felkeltem Cobot, azt hiszem.

Vöröslött az ég alja, mikor élesen megláttam az első zombit. Mögötte egyre több tűnt fel. Elmorzsoltam a fogaim között egy halk szitkot. Elkezdtem felébreszteni a többieket. Amíg ébredeztek, elkezdtem bedobálni a zsákokat, összepakolni a maradék kaját. Talán még vissza tudunk jönni egy kicsit több kajáért. Chilisbab, esetleg? Csabeeba alig tudtunk életet lehelni. Nem volt már túl sok időnk. Megráztam a vállát. Már azon voltam, hogy a fejére öntöm az ásványvizet, mire kinyitotta a szemét. Felszedelőzködtünk, az övtáskám szíján megigazítottam a késtokot. Kardot akarok... Kislisszoltunk a boltból. Aztán megtorpantunk. Az utcán hemzsegtek a zombik. Honnan a francból jött ennyi? Hajnalban még nem is láttam nagyon mozgást... Megpróbáltunk a kertek alatt elhúzni. Hátamat húzta a bitang nehéz táska. Magamban megpaskoltam a vállam, hogy volt annyi eszem, és becsomagoltam papírba a konzerveket, legalább nem zörög. Mondjuk attól még éppen ugyanolyan nehéz, de nem zörög... Elértük az utolsó házat. Nyílt utca, sehol semmi fedezék. Gyorsan megbeszéltük a haditervet, KTM megy elől, Csabee a hátvéd, Suzyval és Cobbal maradtunk középen. KTM egészen megbarátkozott már a vascsövével, rohant mint az őrült, s lendületből zúzta szét az útba kerülő fejeket. Néha-néha hátrapillantott, aztán hirtelen megtorpant. Majd elindult visszafelé. Addigra már én is hallottam, hogy Csabee felordít. KTM épp kezelésbe vette a nekitámadót, közben Cob meg én igyekeztünk felvakarni a földröl Csabeet, és futni tovább. Egyre többen jöttek, lihegve rángattuk Csabit, aki beüthette a fejét, mert nekiállt baromságokat beszélni. Csak arra figyeltem fel, hogy Cob leordítja a fejét. Suzy hangját hallottam mögöttünk. Végre KTM meglátott egy házat, ahol meghúzhatjuk magunkat. Cobot majdnem felrántottam, mire végre felfogta, kanyarodni kéne. Berohantunk a kapun. Csabeet leraktuk a földre, Cob és Suzy ott maradt vele, majd nekiálltünk elbarikádozni a kaput, aztán KTMel bementünk a házba. Csend, és sötétség fogadott, sehol semmi mozgás. Csak valami fura, áporodott szag... Előhúztam a késem. KTM felüvöltött: "Buci, mögötted!!" Abban a pillanatban kitértem oldalra. Mázlim volt. A támadó csápoló karja

épp, hogy elcsúszott mellettem, és kiesett az ablakon. KTM kirohant, én meg utána. Bár ne tettem volna. Tisztára bekattant, s mint egy őrült, elkezdte rápépesíteni a zombi fejét a betonra. Mire cob ráüvöltött, már csak egy dzsemes, véres, csontszilánkos valami maradt. Elfordult, hatalmasat nyeltem. Az egész belsőm kikívánkozott... Visszamentem a házba, óvatosan körbejártam a lakást. Szerencsére más nem volt, bár minden lépés után éreztem, a szívroham kerülget. Bevittük Csabeet a házba, leraktuk egy kanapéra, majd kimentem KTMel, eltorlaszoltuk a kaput. Szép, magas kőfal választott el minket a haláltól. Csak kitartson... Visszamentem a házba, kerestem egy vördöt, közben KTM elvonszolta a hullát, én meg fellocsoltam onnan a maradványokat. Hátul, egy fészerben találtam egy csomó furnérlemezt, szöget, kalapácsot. Valamit építeni akartak a háziak. Piszok nagy mázli. Nekiálltam módszeresen bedeszkázni az ablakokat. Csabee már vetett ágyban hevert, valamit morgott a kopácsolásra. Cob halkan elsuttogta, mi történt az előbb, hogy mit mondott. Legyintettem rá csak, félig vigyorogva. Ez legyen a legnagyobb bajunk. Su közben a konyhában főzött. Kimentem hozzá, egy picit csendben figyeltem, hogy alkot. Béke szitált, megint. Elkértem KTMtől ezt a füzetet. Most meg itt ülök a nappaliban, laptopra vágyom, s eszembe jut, hogy nincs ember a földön, aki ezt az írást elolvasná... Kíváncsi lennék, mennyien vannak még életben. Milyen furcsa... Itt állunk, és csak a piszok mázlik sorozatának köszönhetjük, hogy élünk még. Talán holnap is fogunk. Csabee szuszog a másik szobában, Cob melette áll. Fáradt vagyok, ma már nem akarok írni semmit. Jóéjt, világ.