Újra itthon... Alig hiszem el, hogy sikerült hazavergődni, és még mindig élünk... S azt is alig hiszem el, hogy majd minden napomat ezzel kéne kezdenem. Egyszer megszokom, biztosan. Egyenlőre viszont még csak az "alig hiszem el" résznél tartok. Hazaértünk, s élünk. Egy újabb nap, mely okot ad az élet ünneplésére.

Hajnalban eléggé borongósan sikerült ébrednem. nem nagyon szeretek a puszta földön aludni. Főképp nem egy hideg pincében. Félszemmel kitekintettem az ablakon. Épp hogy csak hajnalodott. Borongós hangulatomon nem segített sokat az ezüstös, aranyló fény, pedig igyekezett felvidítani. Megigazítottam a késtokot. Lassan már megszokom, hogy nem veszem le. Egészen megnyugtató érzés. Mire sikerült életet lehelnem kihűlt tagjaimba, és Suzyba, Cob is feltápászkodott, az oldalát fájlalta.Megvontam a vállam, mást nem nagyon tudtam tenni, majd szóltam, hogy ideje indulnunk. Ahogy bontottuk a barikádot, eszembe jutottak Csabeeék, s csak remélni tudtam, hogy nem vérre, s halálra érünk haza...

Óvatosan kinyitottuk az ajtót, figyelve minden jelre, ami veszélyre figyelmeztetne. Sehol semmi. Bensőmet egyre markolta a félsz, de ezt már megszoktam... Meghúztam a kulacsomat, a citromos víz savanyú íze kicsit felfrissített. Cob közben elmélázott a lakásban, ismét figyelmeztetni kellett, hogy ideje indulnunk. Hosszú az út, s nem tudni még, mi vár ránk. Nekiálltunk lebontani a második barikádot is. A redőnyök szerencsére le voltak engedve, bár, ha valaki, vagy valamik be akartak volna rajta törni, nem igazán okozott volna nekik bármiféle gondot, azt hiszem... Cob nekiállt leborogatni a bútorokat, amiket az ajtó elé halmoztunk. Megcsóváltam a fejem, de már késő volt. Remélem, nem figyelt fel ránk semmi... Cob kidugja a fejét az ajtón, körbenéz, majd kilép, én meg utána. Épp csak a szemem sarkában láttam valami mozgót, mikor, (talán valami ösztön? Én biztos nem gondoltam el...) Éreztem, hogy a levegőbe emelkedek, s repülök Cobri felé. Közben már hallottam, ahogy Suzy felsikolt a hátunk mögött, de addigra már elsodortam a kelekótya barátomat az útból. Még jó, hogy puhára estem. De morgolódni sem volt időnk, mikor megláttam, ahogy Suzym felé indul az a rohadék... Elöntötte a vér az agyam. Szerintem az életben nem mozogtam még ilyen gyorsan. Éreztem, ahogy a nyél a tenyerembe simul, aztán már csak a fémes villanást hallottam, valami hátborzongató reccsenést. Azonban fel se vette. Hirtelen hátrafordult, kitépte a késnyelet a kezemből. Elhátráltam. Már csak a dobókésem maradt, de az ilyen közelről, mondhatnánk, semmit sem ér. Én egyre csak hátráltam, mikor hirtelen felémdőlt. Félrevetettem magam, de nem jött utánam. A tarkójából kiállt a késnyél, amit az előbb még a hátába vágtam. Suzy állt mögötte, remegő, még mindig kinyújtott kézzel. Egy pillanatra elmélázott, majd tekintete megállapodott a fekvő holton, és sírva fakadt. Odaszaladtam hozzá, igyekeztem megvigasztalni. Most nem érdekelt, hogy mennyi időnk van, csak Sut öleltem.

Egészen addig, míg Cob diszkréten nem köhintett mögöttünk. Odaléptem a zombihoz, ráléptem a fejére, majd kirántottam a pengét. A koponya reccsent egyet, ahogy a fűrész kiszakadt belőle, én meg szemügyre vettem a lassan lefelé araszoló vércsíkot, benne az agydarabkákkal. Hirtelen elindult fölfelé a gyomrom, alig bírtam visszatartani... Feljegyeztem magamban: ilyet többet ne. A filmekben jobban nézett ki. Megmaradt dühömet kénytelen voltam Cobon kiélni, lévén, ha kicsit csendben marad, talán nem kell magunkat szükségtelen veszélynek kitenni. Persze, oda se figyelt nagyon, helyette nekiállt győzködni minket, hogy menjünk vissza a benzinkúthoz. Erre már csak legyintettem, egyrészt sértett önérzetből, mert igaza volt, másrészt szégyelltem magam, amiért leordítottam a fejét... Mostmár rutinosan előhúztam a kést. Kéne még egy. Ha eljutunk Érdik, szerzek másikat, komolyan... Cob nekiállt kannákat kajtatni, s a piszok mázlistának kapásból kézbe akadt egy. Szájam sarkában vigyorogva néztem, ahogy magához öleli a mocskos kannát, s botorkálva elindul. Érdeklődtem, komolyan gondolja-e, hogy kell? Erre visszakérdezte, talán vinni akarom?

Inkább ráhagytam. Jól jöhet még...A táj teljesen kihalt volt, ahogy haladtunk hazafelé. Magam részéről inkább bujkáltam volna a bokrokban, minthogy az utcán haladjunk, de Cob meggyőzött, fölösleges megint egy napot elvesztegetni. Nem igazán értettem egyet vele, mert én inkább elvesztegetek pár napot az életemből, mint hogy befejezzem... Igyekeztem magamban dúdolni, de sajnos agyam üresen zúgott. A telefont meg nem akartam bekapcsolni, hogy erre merítsem le az aksit. Köröttünk mindenhol halál, és pusztulás. Egy-két épület kiégve, mindenhol karambolozott, összetört autók. Szerencsére hullák alig voltak. Nem igazán bíztam semmi fekvőben. Az egyetlen halott, akiben megbíztam az egy fejbelőtt ember volt. Hiányzott a fél koponyája. Bármi is változtatja őket zombivá, úgy tűnik, erősen legyengíti a testet. Vagyis inkább a csontok ellenállóságát, viszont az izomerő drasztikusan megnövekedik. Könyebb őket legyőzni, és könnyebben győznek le minket...

Aztán Cob megint előjött egy idióta ötlettel. Menjünk ruhaboltba. Egyetlen cél motivált: hazaérni, négy bazivastag betonfal mögé, letakarítani a késem, enni, másfél liter citromos vizet a számba tölteni, lehetőleg zavartalanul. Mindegy, bűzlöttünk, és Csabeenak is kéne egy másik póló. Az, ami rajtunk van, már több mint egy hete szakadatlan rajtunk van. Rendben, menjünk. Ha hazafelé találunk boltot, és sietünk. Idő az, ami a legkevesebb van... Cob elindult előre, mi meg ráhagyakoztunk. Egyenlőre nem állt még össze a fejemben a térkép, Cob meg, úgy tűnik, tudja hova megy. Lassan fel is bukkant az utcán egy bolt. De milyen állapotban... A kirakatba egy rendőrautó rohant, üvegszilánk mindenhol, holtestek, a bejáratnál pedig ott feküdt a rendőr. Odabenn hasonlóan katasztrofális állapotok. Minden mozdulatlan, bár láthatólag már egy ideje halottak voltak. Egyetlen dolog volt bennük közös. Mindnek a feje sérült meg. Legalábbis, ott is megsérültek. Láthatólag a rendőr beléjük ürítette a tárat. Átkutattuk a romos kocsit. (Mehetek helyszínelőnek lassan... Kár, hogy nem lesz rá szükség ebben a világban...) Cob talált két tartaléktárat, viszont a rendőr fegyverét az istennek sem sikerült megtalálni. Nem volt a kezében, nem volt a kocsiban, a kocsi alatt. Nem volt sehol, egyszerűen eltűnt. Eléggé bántam. Nem bánnám, ha inkább lőfegyver lenne a kezünkben. Na, nem mintha tudnánk használni. Az életben nem volt még a kezemben éles fegyver, max légpuska, meg paintball... Feladtuk. Inkább koncentráltunk a ruhákra, hogy sikerüljön egy, lehetőleg vértelent találni, mindenkinek. Cob rohangált a túrabakancsok között, én meg csatlakoztam. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy kimenjen a bokám, ha futok. Lassabban, de biztosabban. Összepakoltunk KTMnek, Csabeenak, magunknak, holnapra, két év múlvára is. Legalábbis a csomag súlyából ítélve. Cob meg begyűjtötte az összeset, amíg öltöztem. Majd megszakadt. Kiröhögtem csendesen magam, majd lepakoltunk róla annyit, hogy legalább mozogni tudjon. Kiléptünk a boltból, Mostmár tényleg irány haza...

Hirtelen meghallottam Cob hangját hátulról. Nem kellemes hangszínnel. Megpördültem. A rendőr, aki eddig holtan hevert, most elindult. Úgy tűnik, szétroncsolt arca akadályozta abban, hogy minket észrevegyen, viszont egy másik hullát észrevett, s elkezdett felé araszolni. Megint vörös köd  öntöte el az agyamat. Minden dühömet levezettem, irtóztatóan fejberúgtam. Elkértem Cobtól a benzineskannát, s nem érdekelt, ha még hat kört kell futni, ez a szemét végleg meghal. Lelocsoltam, meggyújtottam egy ruhadarabot, hátraléptem, rádobtam. Irtóztató szag kezdett terjengeni. Ahogy megnyugodtam, kezdtem rájönni, mekkora marha vagyok. Féloldalt pislantottam Cobra, de nem szólt. Siettünk haza. Mostmár Cob is egyetértett velem, hogy visszakéne térni a sötétben bujkálásra, mert nem biztonságos. Azonban megint elfogyott a kert, s mi egy raktár, vagy mi a fene, előtt találtuk magunkat. Odabentről a tömeg kezdett kiáradni, valószinűleg a nyomunkban érkezett az égő hús szaga. Vagy lángrakapott a bolt is? Ekkora hülye is csak én lehetek... Szinte azonnal észrevettek minket. Futottunk, ahogy csak bírtunk, mikor hátulról fémes csattanást hallottam. Suzyt továbblöktem a ház felé, csak az utcán kelett végigloholni. Hátrafordultam, s láttam, ahogyan Cob kinyitja a kannát, locsol belőle bőven, majd elvágja, bele a tömegbe (legalábbis feléjük), aztán lángralobbantja az öngyújtót, és rohan velünk. Hátam mögött robbanás. Belefújtam a táskám szíján függő

sípba. A kerítés mögül felhangzott a tologatás hangja, s pillanatokkal később KTM arca bukkant fel. Belöktem Suzyt, Cob is eltűnt. Egy pillanatra visszanéztem. Nem sokan maradtak a nyomunkban, legtöbben megindult az égő bolt felé. Szerencse... Beugrottam én is, majd belöktük a kaput, s visszatoltuk a barikádot. Itthon voltunk!!! Cob kiosztotta a ruhát, Csabeenak a tárat, nekem meg a zseblámpát. Belapátoltuk a megmelegített konzervet, csak úgy, natúran, én meg jóízűen beszörpöltem magam. Végignéztem még, ahogy Su beköti a Csabeet, aki annyira el volt foglalva az új tárával, hogy csak túl későn vette észre a fertőtlenítőt. Addigra meg már hiába sziszegett...

Végre, sikerült befejezni. Ennyi volt mára. Előttünk még a délután, de én inkább éjszakázom, és most alszom. Ennyi elég volt egy napra.