Ez lenne a 18. nap bejegyzése, ha már nem a tizenkilencediknél tartanánk. Ugyanis hajnalodik lassan, én meg úgy érzem, nem is létezik pihenés a világon. Törvényileg beszüntették! Kezdem érteni, mit jelent az a bizonyos holt-pont, amin túl az ember elveszti a célt, amikor már nem tudod, mit miért csinálsz. Csak küzdesz. Csabee, Cob mellettem fekszik, mellkasuk alig emelkedik, szinte a lélegzetvételhez is fáradtak lehetnek...
 
A tegnapi robbantásnak meglett az eredménye. Szerintem a fél város idetódult. Odakinn még mindig rengeteg vér és hulla van, de gyorsan fogyatkoznak. Sajnos a hullák számának csökkenésével fordított arányban növekedik a vérszagra gyűlő zombik száma. Az ajtót ostromolták megállás nélkül. Fenn feküdtem a szobánkban, és hallgattam, ahogy a vékony falemez forgácsolódik szét. Odakinn néha támadt egy kis harc, ha valakinek a szüntelen csapkodását már nem bírták a csontok, s a hús leszakadt róluk. Őket a többiek gyorsan szétkapták, de sajnos elenyésző számban akadtak ilyenek. Végül feladtam az alvással folytatott küzdelmet, és csatlakoztam a, már akkor hullafáradt, Csabiékhoz. Épp időben értem oda, hogy szemügyre vegyem az ajtó utolsó haláltusáját. Egy pillanatra megállt a szívverésem is. Aztán tétován tovább indult. KTM berohant egy közeli lakásba, elkezdte kivonszolni a hűtőt. Tartottuk a frontot. Felvetette, hogy halmozzuk fel a cuccokat a lépcsőig, talán a betont nem tudják arrább tolni. Megkezdődött az őrölt futkosásunk, hogy időben odapakoljunk mindent. Mire végeztünk (szerintem világrekord idő alatt), az ajtó is úgy döntött, neki ennyi elég lesz, majd beszakadt. Szerencsére a szekrény, amit eredetileg odatoltunk, bírta a strapát, bár nem voltam biztos benne, hogy elég ideig. A nagyobbik baj viszont az volt, hogy támadt egy rés az ajtó helyén, ahol be tudtak nyúlni. Amivel még nem lett volna baj: viszont a szakadatlan markoló kezek oldalt kezdték szétforgácsolni a szekrényt. Sok zombi barikádot győz... Cobbal előhúztuk a tőrt, és megkezdtük a szélmalomharcot. Isten tudja, minek... Hullottak a kezek. Közben azon gondolkodtam, mégis minek csináljuk, mert lassan idebenn is több vér van, mint bárhol máshol.

Aztán cob egy nagy csattanással eltűnt mellőlem. Szinte még földet sem ért, mire KTM kikapta a kezéből a kést, és malmozott mellettem. Mintha lepkehálóval akarnánk egy homokvihart megfékezni... Lassan a bútorok is feladták, a hűtőből is csak egy alaktalan roncs maradt. Csabee már töltötte a fegyvert, arcán halálos elszántság. Csak úgy magamnak morogtam. Szép éjjel a halálra. Odakinn a majdnem telihold öntötte fényét a tájra. Felkattintottuk a lámpákat, Suzy hátrább sápadozott, Csabee és Cob letérdelt, vállhoz támasztotta a fegyver. Én meg elrohantam a ládámért. Még négy üvegcse maradt. Egyikből óvatosan kimértem a felét, majd megmarkoltam, kinéztem az ablakon a ház elé. Hatalmas tömeg mozgott az ezüstös fényben. Odalenn felugattak a fegyverek. Én meg azon gondolkoztam, ilyen helyzetben mit ordítson az ember, ha bombát dob? Végül az artikulátlan ordításra szavaztam, és közéjük vágtam a kémcsövet. Ahogy szállt a levegőben, én is lebuktam, de a lökéshullám így is megdobott. A következő üvegcsét is feleztem, és közben rettegve gondoltam a maradék kettő másfeles lombikra. Csabee hátul üvöltözött valamit, én meg visszaordítottam, s belevágtam a tömegbe a halált. Egy pillanatig azt hittem, megsüketültem. Valami meleg csordogált a számba, közben a fejemben ezernyi harangot húzott valami elmebeteg toronyőr.

A zúgást lassan a csend váltotta fel. Nem igazán tudtam eldönteni, megsüketültem-e, vagy sem. Visszamentem Cobriékhoz. Égő testek, égő bútorok. S mindenhol vér. Meg testrészek, meg agyvelő cafatok. Három hete gyanítom azt is kihánytam volna, amit még meg sem ettem. De így, hogy ennyi halált láttam, talán már nem is érdekelt. Vagy az orrom beszüntette a munkát, az is lehet... Odakinn, az utcán két újabb kráter dicsérte a kémiát. Egyetlen, még (ugyan éppenhogycsak) túlélő gondolt arra, hogy rajtunk csökkenti étvágyát. KTM gyorsan felfedezte a zombi-fej focit. Ezen már elvigyorodtunk. Aztán Su megtalálta a következő túlélőt is. Az már aktívabb egyed volt. Amíg Zsuzsi szét nem csapta a fejét egy széklábbal, vagy szekrénylappal. Nem néztem meg mi volt. De nagyot ütött. Azt hiszem, nem kezdek mostantól óvatlan birkózásba vele... Eloltottuk a tüzeket, én meg úgy éreztem, hogy egy akciófilm végét bámulom. Hiányoltam a kettes számú hőst elszállító mentőt.

Csabi segített elbarikádolni az ajtót, egészen a lépcsőfordulóig. Aztán negyed perc múlva ezer méter mélyen aludt. Cob nyúzott arccal téblábolt, KTMel meg tervezgettük a következő, Túlélők a zombik ellen focimeccset. Sebtében bevágtam egy melegített(!!!) konzervet. Ja, el is felejtettem írni, hogy van végre tűzhelyünk, meg meleg kajánk. Rohadtul elegem volt már a hideg konzervkajából. Holnapra lesz kenyér is. Vagyis pita, mert nincs élesztőnk. Nekem végül is mindegy. Már Cob is alszik, Su szintén. Kinézek az égre. Odakinn már sápad az ég a felhők mögött. Piszok hideg van. Most lerakom a tollat, kimegyek a konyhába, a gázláng fölött kiolvasztom jégcsap kezem, aztán alvás!