A ma hajnalig tartó őrködés után, az igazat megvallva, nem volt igazán sok kedvem mászkálni. Erre itt ülök egy házban, ami hírből sem az a hely, amit otthonnak hívunk manapság, elbarikádozva, s azon izgulva, mivan vajon Csabeeval...
Cobri negyed egykor keltett. Reflexből a pisztolytáska felé nyúltam, és épp készültem kihúzni a stukkert, mikor lefogta a kezem. Pislogtam párat, aztán feleszméltem. Nem támadnak. Ránéztem az órámra. Folytattam a pisztoly után nyúlkálást. Alig aludtam hat órát, erre felkelt. Hihetetlen mértékben nem értékelte a háborgásomat, helyette elkezdte magyarázni, hogy fel kéne készülni egy hasonló ostromra, ha bekövetkezne. A titán még él valahol, és úgy tűnik, eléggé összeszedetten gondolkozik ahhoz, hogy megtámadjon minket újra, esetleg nagyobb hordával. Nem érdekelt a téma, álmos voltam. Aztán Cob bedobta a csalit (mert az volt, most már tudom...). Fogytán van a robbanószer készletünk is, és kéne csinálni újabb adagot. Naná, hogy belementem. Hiba volt! Csabee meg persze aludt. Rövid kupaktanács után úgy határoztunk, hogy Ő marad itthon. A barikádon nem törnek be (reméljük), illetve se éjjel, se egészen eddig nem láttunk nagyobb számú zombit mászkálni. Hatan voltak kinn, ők a társaik megmaradt testrészein lakmároztak, de mire felkelt a nap, azok is elhúzták a csíkot. És nem is jöttek vissza. Csabee maradhat. Cob írt neki cetlit. Hogy örül majd, ha felkel!
Az ajtó teljesen el volt barikádolva, meg sem kíséreltük, hogy arrébb húzzuk az odatolt szekrényeket, hűtőket, meg mindent, amit csak találtunk a házban. Jött a kettes számú terv. KTM végigszaladt a szobákban, összeszedett minden lepedőt, meg takaróhuzatot, amit csak talált, s csináltunk belőle egy, viszonylag strapabíró, kötelet. Cobbal felmentem a tetőre. Cob megfogta a lepedőkötelet, majd szép óvatosan leengedte. KTM lenn állt az elsőn, egy lakás konyhaablakából nézett ki, majd elhorgászta a kötelünket. Én meg enyhén szédülve néztem le a négyemeletnyi mélységbe. Átkoztam magam, miért nem ettem többet a mekiben...? A fenébe, hogy én vagyok a legkönnyebb. Cob meg vigyorgott, aztán megmarkolta a kötelünket. Én meg azzal a tudattal ereszkedtem alá a mélybe, hogyha meghalok, az utolsó kép amit láttam, az Cob széles, talán egy csöppet kárörvendő mosolya volt... Nem dobott fel. Tényleg nem... Közben próbáltam félkézzel, meg lábbal tartani magam a csúszós acélsodronyon, s a harmadik, negyedik, kétszázadik kezemmel meg körbecsavartam a fémkábelt. S leértem! Élve! S csak egész kicsit remegett a kezem. Hazafelé kéne találni valami kötéllétrát, vagy hasonlót. Suzyt elég hosszan kellett győzködni, de végül ő is sikeresen földet ért. Elindultunk a kihalt, vértől mocskos utcán.
Szerencsére erősen hűlt a levegő, így a, szétrobbantott, lelőtt zombik maradványai már nem bűzölögtek. A levegő is sokkal, sokkal frissebb volt. Az éjjeli (kellőképpen jeges...) szél kifújta a város mindent bűzét. Eltűnt a szmog, a por. Ha a kezem nem lett volna a pisztolyon, oldalomon nem lógna tőr, és nem kellene attól félni, hogy belátható időn belül meghalok. Mindegy. Inkább megpróbáltam élvezni az élményt, hogy milyen jó emberek nélkül. Nem akarnak elütni, nincs szmog, nincs tömeg, nem lökdösnek. Csak meg akarnak enni... Feladtam. Nem tudom élvezni!
Cob megtorpant a metrómegállónál. Láttam csillogó szemén, ugyanarra gondol, amire én. Lenn az alagútban talán nincsenek annyian... KTM meg rázta a fejét. "Lehet, hogy az alagútban nincsenek, de az sem biztos.
Nincs áram, vagyis a teljes sötétségben kéne menni, és nem tudjuk tölteni egyenlőre a lámpáinkat. Plussz, ha egy metrószerelvény, tömve menekülőkkel bennragadt, akkor ott valószínűleg mindenki átváltozott. És pár száz zombi nem kell a nyakunkba." Idézve körübelül pontosan. Vagyis, a lényege ez volt, azt hiszem... Letettük a tervről, inkább maradtunk a jól bevált parkoló-autók-között-bujkálunk technikánál. Sorra vettük a prioritásokat. Elsőnek kéne találni a környéken egy boltot. Kéne egy autó. Kéne egy gyógyszertár, nekem egy festékbolt. Cobnak egy fegyverbolt. KTM energiaitalt akar... Plussz cobnak jutott eszébe az egyik leghasznosabb cuccunk: rádió! Nem kéne izgulni, hogy hova veszett el a másik. A nagyobbik gond az, hogy honnan szerezzünk. Rendőrségről valszeg gond nélkül sikerülne, de hol van itt rendőrség? Az igazat megvallva, még egy rendőrkocsit sem láttunk. Vagy kamiont. A CB rádió is jól jönne...Taxi sincs. Ebben az átkozott városrészben eltűnt az összes kocsi, ami egyértelműen esélyes lenne egy rádióra. Szóval, marad a szerencse, hogy találunk egy elektronikai boltot, ahol van raktáron. A vicc az egészben az, hogy láttunk már vagy három PC boltot, de egyikben sem adtak el semmi olyat. Csak csorgott a nyálunk a négymagos gépekre, amit mellesleg mostanság hihetetlen kedvezménnyel, ingyen adtak! És ilyenkor nincs áram! Meg net... Pedig micsoda lanparty lenne... Huhú, Flight Simulator teljes felbontással! Továbbmentünk, mert készült megszakadni a szívunk. Igen, kocka powa.
Az utcán összesen öt meleg helyzetünk volt csak, tizenkét zombival kevesebb. Azonkívül sikerült a konfrontációt elkerülni. Néhány utcán, egyenlőre ismeretlen okok miatt, tobzódtak, míg máshol alig, vagy egyáltalán nem kószált senki. Én közben már kezdtem aggódni, hogy nagyon messze elsétáltunk, de Cob megnyugtatott, álmában is tudja a hazautat. Remélem, tényleg így van... Én szerintem tévelyegnék egy kicsit az ismeretlen utcákon. Pedig majdnem pesti vagyok. Viszont az előírt pontokból csak kettőt sikerült teljesíteni. Felfeszítettünk egy gyógyszertár raktárt, Suzy megpakolta magát kötszerrel, ragtapasszal, antibiotikum, sebfertőtlenítőkkel, meg az isten tudja még mivel. Én meg magamhoz vettem vagy két kiló ként. Három dobozba csomagoltuk a sárga port, de még azon át is érződött a szaga. Én vittem, hát persze... Megtelt a pakkom. A következő cél három zombi után mosolygott ránk, elbújva egy ház alá. Aféle pincebolt volt, a polcokon glédában álltak a festékek. Benn a raktárban meg a különféle hígítók. Végigszaladtam a polcok mellett. Cobék hülyének néztek, de találtam egy szép nagy palackkal metil benzolt. Na, ennek sem volt jobb szaga. Szegény KTM volt a legközelebb, az ő zsákjába vándorolt. Elégedetten dörzsöltem a tenyerem. Már csak savak, és némi műtrágya kéne, és, a régi sufni emlékére, amit mamáméknál felrobbantottam, lehetne gyártani egy kis házi TNT-t. Némileg biztonságosabb. Én meg tiszta melankóliában gondoltam a régi, zombi mentes időkre, mikor négy oltári nagy nyaklevest kaptam, amiért elfüstölt a fél épület. Szerencse, hogy én meg kifutottam, amikor már nagyon fort...
Közben kezdett ránk sötétedni. Átkoztam a közvilágítást, amiért nem működik. Felkattintottuk a lámpákat. Ugyan még nem volt olyan hu sötét, de azért a kontúrok összemosódtak. Újabb pincés éjszaka várt ránk. Ugyan már hazafelé, egy, egyelőre üres mellékutcában, Cob talált egy kitört pincelejárót. Óvatosan lementünk, kés, pisztoly kibiztosítva. Mindenhol csend, kosz, és némi nosztalgia. Letáboroztunk. Egy fémszekrényt nekitoltunk az ajtónak, vagyis a helyének, három másikkal megtámogattuk oldalról. A fémrácsos üvegablakoktól nem féltünk, ellenben a hideg ellen csak Suzy zsákjában lévő pár pokróc védett. Ami kb semmit sem ért. Ketten vacogtak a takaró alatt, ketten őrködtek, felváltva. Vagyis egy őrködött (most épp KTM) egy meg naplót ír. Jól rákaptunk mindannyian. Ma éjjel sem fogok sokat aludni, úgy érzem. Lassan megszokom. Holnap haza kell még menni.
