-----------------------------------------------------
| Fájl: #20154
| Eredet: é. sz. 47° 29′ 54″  -   k.  h. 19° 02′ 27″
| Megtaláló: 00321 kutatócsapat
| Készítés dátuma: kb. 60 éve
| Tárgy/tárgyak célja: személyes naplók
-----------------------------------------------------

Személyes megjegyzés a megtalálótól:

Megközelítőleg másfél hónapja, egy erősen elbarikádozott házban bukkantam rá ezekre a lapokra.

A legtöbb írás nehezen volt olvasható, de végül, több hétnyi megfeszített munkával, sikerült kibogarászni, és lefordítani a szöveget. A területen nem találtunk holttesteket, bár a lakás több pontján találtunk több mint fél évszázada megszáradt vért. A DNS elemzés szerint csak nagyon kevés származik az íróktól, a többi ismeretlen eredetű. Sajnos a folytatásra nem sikerült ráakadni, hiába kutattuk át a házat. Több személyes tárgyat is találtunk, ezeket csatoltuk a: #6590 sz. zsákban, további kutatás, esetleg hasznosítás céljára. A ház alaprajza a naplófájlokban megtalálható. A további kutatás sikertelen volt: az épület egy része erősen megrongálódott, a környék romokban hever.

További kutatást ezen a területen értelmetlennek találtuk, ezért a kutatást befejezzük, és visszatérünk a Negyedik kontinens kutatóközpontba.

---------------------Feljegyzés vége----------------

Egy hónap. Egész pontosan ennyi telt el. Fura belegondolni: ahogy lapozgatom a naplóm lapjait, szörnyűségek, vér, és rengeteg halál les rám minden lapról. De mi még élünk. Még mindig. Pedig, ha jobban belegondolok, nem adtam volna magunknak két napot sem egy ilyen környezetben.

Itthon, édes itthon! Betonvassal erősített ablakok, és gázégővel fűtött szoba! Hja, nem hittem volna, hogy ennyire örülni fogok neki valaha is. Najó, ez igazából egyáltalán nem biztos, mert mióta viszonylagos nyugalommal aludhatunk, azóta imádok itt lenni. Itthon lenni jó, na.

Október van... Hihetetlen leírni. Három nap, és eltelt egy hónap. És még élünk! Sosem hittem volna, hogy a piszok mázlink ennyire átsegít a nehézségeken. De valószínűleg így születnek a hihetetlen történetek. Vannak emberek, akik túlélik azt, amibe illene belehalni. Megint egy szentimentális este van. Lesek ki az ablakon, nézem a sötét éjszakát. Ha belegondolok, hogy egy hónapja még mindenhol égtek a lámpák, és itt valaki más ült talán… Akkor némileg belefájdul a fejem. A szívem pedig nagyon hasogat. A legfontosabb adatot meg elfelejtettem írni, hát persze. Szóval, nem otthon vagyunk. Cob, Suzy és én elindultunk, ki a városból. Sikerült találni egy kocsit, amit Csabee életre keltett, aztán elhúztunk. De kezdem az elején…

A lehetőségekhez képest viszonylag csend van. Már amennyire pár száz előhalott képes csendben lenni. A szuszogáshoz, nyögésekhez viszonylag hamar hozzá lehet szokni, bár az állandó dörömbölés, és fémes csengés kezd idegesíteni. Ujjnyi vastag vasrudak, és rengeteg, a lépcsőre halmozott bútor igyekszik óvni a többiek álmát. Átköltöztünk egy belső szobába, ott ugyanis sokkalta csendesebb minden, arról nem is beszélve, hogy a hőmérséklet is kellemesebb. Odakinn hűl a levegő szépen, de szerencsére még mindig 10 fok van éjszaka, nappal néha-néha a 20-at is megközelíti. Egészen addig, amíg meg nem jön a jeges szél, és ki nem söpri az állott levegőt. Ami nem éppen nagy gond, ugyanis ha pár órán át nem fúj a szél, a levegő pillanatok alatt megtelik bűzzel, hogy lélegezni is alig lehet…

Újabb nap. Ma a többiek rendesek voltak, és egészen sokáig aludtam. Vagyis nyolcig. Jelenlegi körülmények közepette ez szinte luxus, hálás is voltam érte. Csabee közben az éteren böngészett, de nem járt nagyobb sikerrel, mint én. Két időpontot adtunk meg, üzenethagyásra. Delet, és este tíz órát.  A két időpont között elég nagy időrés van, de talán ez biztosítja, hogy sikerül kapcsolatba lépni azzal, aki akar velünk beszélni. Háromnaponta megismételjük az adást, szóval, reméljük valaki meghallja. Az ég egyelőre teljesen tiszta. Egyetlen helikoptert, repülőt, semmilyen más, ember csinálta eszközt nem lehetett látni. Csupán néhány madarat, de azok is erősen megfogyatkoztak. Valószínűleg, az emberi hús fogytán a zombik rákaptak az állatokra. Más ötletem nincs...  Viszont a tegnapi felhők is eltűntek. Szépen ragyog odakinn az ég, csak hideg van. A hőmérő szerint alig van öt fok... Felhajtottunk magunknak már pár kabátot, majd Suzyra bíztuk, hogy vegye őket kezelésbe.  KTM még kicsit húzza a lábát mindig, de Cobbal a sebünk kezd szépen begyógyulni. Suzy már megadta a jogot, hogy levághatjuk a kötést, szóval éljen a varros szabadság! Vagyis a kínzás, mert rohadtuuuuul viszket. De megállom, és nem vakarom le. Igyekszem...

Lobog előttem a gyertya. Meglehetősen halovány fényt vet. Ugyanis hamarosan elalszik. Nekem meg sietni kell, megígértem magamnak, hogy a leég a gyertya, én is aludni megyek. Előttem egyre csak serceg a hangfal, egyedül a kijelző piros frekvencia mutatója pislákol barátságosan. Éjszaka van: már megint. Kezemen az MP3 lejátszó ezredszer ismétli el ugyanazt a három mondatot. Csak úgy, bele az éterbe. Egy kábel kígyózik ki az ablakon, szorosan rákötve a villámhárítóra. Végigszikrázik rajta a hangunk, reménykedve. Elnyeli azzéjszaka. Fél khz-et feljebb tekerem, aztán elölről az egész. Újra, meg újra. Komolyan, mindjárt kivágom az ablakon...

Francért kellett Cobéknak lesérülniük. Ketten ennyi cuccot elhozni... Csoda, hogy sikerült.

Az egyik legfájdalmasabb napon vagyok túl. Alig bírtam aludni. De megmaradtam, és úgy ahogy, egyben is vagyok. Csabee egész ügyesen hajigálja a robbanószert. Bár a kocsink tönkrevágásának befejezése, még mindig pontlevonással jár. Persze én, ilyenekkel nem szekálom, jobb kimaradni a témából, mivel Csabee szerint Buci már elintézte a kocsit, a robbanás előtt.

Esteledik. Ez körübelül mindent elmond. Odalenn, a földszinten, a vastag barikád mellett pöfög az aggregátor. Megetettük, szépen elvan magában. Én meg ülök az ablakpárkányon, nézem a lassan fogyó holdat. Ugyan még épp, hogy csak egy hajszál hiányzik belőle, mégis előreveti a sötét éjszakákat. Én meg álmodom a tetőre szerelt bazinagy reflektorokról. Álmodom.

A mai napot egyszerre könyvelhettük el sikernek és csúfos vereségnek...

Huszonkettedik nap. Hihetetlen volt a napunk, ma sem unatkoztunk. A fél csapat le van sérülve, kivéve Suzyt és Csabeet. Reggel Buci új tervvel állt elő, miszerint a TNT biztonságos detonálásához valami gyújtószerkezet kell.

Egész végig akartam, csak nem volt rá mód. Mindvégig szerettem volna, de nem lehetett.  Legfőképp eleinte. Annyit agyaltam a helyzetről. Most meg... naiv vágyaim, mind hiába valóak voltak. Panaszkodom ezen az idióta papíron magamnak, amit lehet soha, senki nem fog olvasni. Panaszkodom, annak ellenére, hogy viszonylag, még jól sült el a dolog. Viszonylag... fantázia kérdése. Utálom a lezáratlan dolgokat. Legyen az film, bűncselekmény, vagy csak egy feladat. Most mégis lezáratlan maradt egy szál, ami szorosan kötődik hozzám. És ez most minden érzést felkavart. Hol van a családom? Mit csinálnak? Élnek még? Ha optimista akarok lenni, akkor legalább még van remény.

Na, ma elkönyvelhetünk jópár sikert. Mondjuk, épp itt volt az ideje. Hosszúra sikeredett a nap, de szerencsére itthon vagyunk. Ugyan lassan hajnali 1 óra lesz, de itthon vagyunk! Persze, azért nem minden jó hír csak... Piszkosul fájok. Legalább annyira piszkos is vagyok, amennyire fájok. És a fél nap hiányzik...

Újabb beszerző körtúra. Viszonylag sikeres volt, mert van autónk, megint! Juhúú, valami újabb felrobbantani való. Bár, most kivételesen meg kéne próbálni nem elfüstölni. Kéne szerezni még egy kamiont is komolyan. vagy valami egyéb nagyot. Tank?

A mai nap, számomra nem volt túl izgalmas. Viszont nagyon hasznos! És ez így, épp megfelelt. A tegnapi, idegenvezetői szakvizsgám sikertelenségére való tekintettel, a többiek nem ragaszkodtak ahhoz, hogy velük menjek. Én meg úgy véltem, jót tenne egy kis pihenő. 

Ma Bucival és KTM-mel elmentünk autót keresni a Lada helyett. Szerencsére találtunk egy egész jót, egy Dacia-t. Buci természetesen egyből beugrott a vezetőülésre... Gyerekes. Bezzeg előtte meg hogy fosott, hogy be van riasztózva meg kutyafüle...

 Huszonegyedik nap. Ismét beszerzőtúrára indultunk, de elötte jól kipihentük magunkat.

Egész nap csak őrködtem és vártam, hogy hazajöjjenek... Szerencsére meg is érkeztek, épen, egészségesen. Bár jó kis munkára fogtak, mivel el kellett bontanom a barrikádot.

Na, végre itthon! Nem szeretem annyira ezeket a kétnapos kiruccanásokat. Általában nem szeretek kimozdulni, főképp, hogy meg akarnak enni úton-útfélen. Szerencsére itthon vagyunk.

Remélem nem kaptam tüdőgyulladást, egész éjjel fáztam. Azért nem csak az éjjel volt érdekes. Az egész nap viccesre sikerült. Elindultunk hazafelé (rossz belegondolni, hogy ez esetben Csabee, és az, az idegen ház jelenti a hazát).

Huszadik nap. Végre együtt vagyunk újra. Sajnos az utunk nem volt zökkenőmentes, de egyben vagyunk.

 Tizenkilencedik nap. Egyre és egyre hidegebbek a nappalok, de főleg az éjszakák. Most is vacogva őrködünk. Váltásnál bebújtunk a pokróc alá, amit Suzy hozott, de ez sem segít túl sokat.

Az elmúlt éjjel, nem igazán tudtam aludni, így, elég sokat gondolkoztam arról, mit kéne tenni annak érdekében, hogy hosszabb időre tudjuk magunkat biztonságban. Kellenének fegyverek, esetleg Buci, még gyermek korában, a Mikulás részére írt kívánság listájának elemei (robbanószer készítés érdekében), rádió (walkie talkie), még fegyver, esetleg további gyógyszer, kötszer, elég sok fegyver, és ha találunk még valami hasznosat, akkor azok. Ja, meg fegyverek...

A ma hajnalig tartó őrködés után, az igazat megvallva, nem volt igazán sok kedvem mászkálni. Erre itt ülök egy házban, ami hírből sem az a hely, amit otthonnak hívunk manapság, elbarikádozva, s azon izgulva, mivan vajon Csabeeval...

A mai napot átaludtam, délután keltem csak fel, mikor már aránylag alacsonyan járt a nap és minden melegebb színben pompázott. Kitöröltem a csipát a szememből és megmostam az arcomat.

 Tizennyolcadik nap. Ismételten akciódús napunk volt. Sajnálatos módon egy percet sem aludtunk az éjjel.

Na, ez egy hosszú nap volt. Különösebben nem tudtuk meghatározni, hogy mit kellett volna a mai napon tennünk, ezt a zombik döntötték el helyettünk. A tegnap esti robbantás meghozta gyümölcsét (ami fanyarú, és rothadó). Komolyan, mintha egy, augusztus 20-i tűzijátékra gyűltek volna, annyian jöttek hajnalban. Több mint fél napon át harcoltunk, és próbáltunk túl élni. Mondjuk, hogy mi értelme van az életben maradásnak ilyen helyzetben, azt nem tudom. Talán valami trópusi szigeten nem tört ki a zombi láz, és a végső cél az lesz, hogy oda eljussunk? Álmodozni jó, de abba bele gondolni, hogy mi a valószínűbb a jövőnket illetően, már nem szeretek...

Ez lenne a 18. nap bejegyzése, ha már nem a tizenkilencediknél tartanánk. Ugyanis hajnalodik lassan, én meg úgy érzem, nem is létezik pihenés a világon. Törvényileg beszüntették! Kezdem érteni, mit jelent az a bizonyos holt-pont, amin túl az ember elveszti a célt, amikor már nem tudod, mit miért csinálsz. Csak küzdesz. Csabee, Cob mellettem fekszik, mellkasuk alig emelkedik, szinte a lélegzetvételhez is fáradtak lehetnek...

Mint ahogy azt sejteni lehetett, a mai nap sem volt piskóta. Igazából már tegnap este kezdődött a dolog, de csak hajnalban teljesedett ki.

Tizenhetedik nap. Újabb izgalmakkal teli nap. A mai program a régi ház készleteinek szállítása volt. Sajnos nem alakul minden úgy, ahogy akartuk.

Na, ma kiderült, hogy a piszok mázli tényleg hozzánk költözött. Valószínűleg nem maradt elég ember, akivel legyen, és úgy döntött, mostantól minket boldogít. Szóval, összefoglalva: még élünk. Kicsit egoistán összefoglalva: nekem köszönhetően. Hehe.

Tudtam, hogy még tegnap kellett volna elmenni a robbanószerért. A mai nap megint iszonyat idegtépő volt, megint az életünkért harcolni kétségbeesetten... Nem hétköznapi embernek való feladat ez.

A mai nap veszélyesnek ígérkezett, hiszen mára terveztük a raktárunk második felének, illetve a Buci-féle robbanószernek a szállítását. Korán reggel ébredtem, örömmel vettem észre, hogy már nem fáj annyira az állkapcsom. Buci és Csabee őrködött. Minden rendben volt éjjel. Mivel felébredtem, Buci úgy vélte, ideje felébreszteni KTMet és Suzyt is, hogy befejezhessük végre a szállítmányozást, és elkészíthessük a bombákat...

 Tizenhatodik nap. Csabee keltett minket ma reggel, vissza akart menni a felszerelés maradék részéért, de sikerült Cobnak lebeszélnie róla. Amúgy is elég az izgalmakból, kicsi pihenés nem árt.

Este van megint. Én meg bűzlök az egész napos takarítás után. És nyűgös vagyok, mert alig aludtam valamit az éjjel. Hja, öregszem...

Hajnali fél háromig őrködtünk Cobbal. Szerencsére nem történt semmi. Az ég világon semmi. Odalenn, az utcán a megszokott mozgás csupán. Pár kósza lélek az éjszakában. Már amennyire ki tudtam venni a, ugyan már dagadó hold fényében. Egy hét, és telihold lesz...

Csab ma korán keltett, hogy menjünk a felszerelésért. Mikor kinyitottam a szemem, Bucit álmosan láttam feltápászkodás közben, amint többször vissza-visszaengedi magát, sziszeg, fájlalja a csuklóját. Sajnáltam szegényt, hisz megmentette az életem (na meg amúgy is), de persze nekem is meg volt a magam baja. KTM olyan aggodalmasnak tűnt, nem tudom min járhatott az esze. Az, az iszonyatos fájdalom, amit tegnap, a gépfegyverem okozott, mára eluralkodott az egész fejemen. Suzy még aludt, őt kicsit később, Buci ébresztette fel.

Reggel korán keltettem mindenkit, hogy menjünk vissza a felszerelésért, mert még baromi sok munka lesz, legalább ezzel legyünk már készen.

 Tizenötödik nap. Izgalmasan telt a mai napunk. Az egész még valamikor hajnalban kezdődött, ugyanis nem tudtunk aludni. Ki a nitroglicerin miatt, ki a hatalmas izomtömegű zombi miatt.

Nem volt tűzijáték az éjjel. Buci békésen aludt reggelig. Csodálom, hogy ilyen nyugodt tud lenni olyan dolgokban, melynek sikerességében ő is kételkedik. Vagy egyszerűen csak jó az alvókája. De ezt már, megszoktam tőle. Az éjjel elég sokat beszéltem KTMmel és Csabeeval a jövőről, illetve arról, ki hogy érez most, két héttel a katasztrófa beállta után...

Cob megmutatta nekünk az érzelgős felét. Meglepő volt hallani a reménytelenséget a hangjában, majd' megszakadt a szívem rajta. Ezzel nekem is jól elcseszte a kedvemet, de próbáltam magamat nyugtatni, ami egy kis idő elteltével sikerült is.

 Tizennegyedik nap. Úgy érzem, ma se fogok sokat aludni. Ma reggel Buci ébresztett fel minket, az őrült ötletével.

Na, ma végre sikeürült belekezdeni az őrült projectembe... Csabeet egész nap győzködtem, hogy valamit kezdeni kell a hústorony ellen. Szerintem a fegyvereink sokat nem érnének egy akkora emberhegy kivégzéséhez. Abból indulva ki, hogy a zombik a zombivá válás alatt legyengültek, legalábbis csontilag, kizárta, hogy valamelyik ekkorára nőjön. A gáz csak az, hogy a két szememmel láttam, mekkora...

Buciba a reggeli őrködés folyamán biztosan beleállítottam a frászt a Titánnal kapcsolatos teóriáimmal (Titánnak neveztem el azt az óriás zombit), mert kb 10 percenként fel akarta ébreszteni a többieket, amit végül az 5. próbálkozásnál már véghez is vitt.

Csoda, hogy még élünk. Mondjuk, ez természetes, ebben a világban. De ezt leszámítva, csoda, hogy Buci, és Csabee is él. Komolyan...

Ma korán reggel KTM keltett, hogy odakinn emberek vannak. Vagy legalábbis egy jármű.

 Tizenharmadik nap. Kemény volt ez a mai nap. Igaz nemrégen volt ennyire izgalmas napom, de ez ismét megüti a csúcsot.

Olybá tűnik, hogy nem nagyon lesz nyugtunk egy ideig. Talán csak akkor, mikor már a sírba kerülünk. Vagy a gyomrokba. Mikor lelövök egy zombit, az adrenalin majd szétvet, úgy érzem, százakat lennék képes átsegíteni a túlvilágra, - ha pedig onnan jöttek, akkor visszarúgdosnám a fonnyadt seggüket - de miután elül a baj, és az akciónak vége, visszatérek a valóságba és szinte megöl a bűntudat a kiontott agyvelőktől.